Az általam készített recenziókról, írásokról

Az élet úgy sodort, hogy már nem tudok recenziókkal, szépirodalmi írásokkal foglalkozni. A megélhetésért való küzdelem, az olvasótábor érdektelensége minden iránt, ami komoly odafigyelést kívánna és a ma kifizetődő, divatos trendek sajnos engem is más irányba tereltek. Ehhez még az is hozzájárult, hogy magyar szakemberek nem óhajtottak egy szakmán kívülivel közreműködni, még egyszerű fordítások erejéig sem.  Az egyetlen műfordításomat, egy regényt, nem sikerült kiadatni, mert nem találtam kiadót, aki finanszírozta volna azt. Saját zsebemből meg nem tudtam belevágni.
Úgyhogy az itteni írásokat tartogatom addig, amíg arra nem szánom magam, hogy véglegesen töröljem a cybervilágból.

Valamikor 2003-ban még így gondoltam:
A recenziók megírása nem egy könnyű feladat. Valójában szakemberek foglalkoznak vele, főleg, ami az ókori Görögországot illeti. Egy sikeres, jól megírt recenzió elkészítéséhez nagyon sok mindenre szükség van, elsősorban tudásra, a szakterület, a mai "divatos" történelmi irányelvek ismeretére és nem utolsósorban, a "kollégák" ismerésére. Egy szakember már a könyvet megírt történész nevéből és a címből, következtetni tud arra, hogy miről szól a könyv és milyen üzenetet akar átadni az olvasóközönségnek.

Mégis miért éreztem én, egy "pályatévesztett" elektromérnök úgy, hogy szükség lenne arra hogy ezzel töltsem a szabadidőmet?

Azért mert úgy látom, hogy azonkívül, hogy manapság nem foglalkoznak az emberek komolyabb, jelen esetben történelmi dolgokkal, még az is egy gond, hogy az, aki Magyarországon szívesen foglalkozna az ókori Görögországgal, nem jut hozzá olyan anyaghoz, ami méltán képviselje az egész ókori történelmet. De főleg nem jut hozzá különlegesebb, úgymond "szélsőségesebb" nézeteket képviselő anyaghoz magyar nyelven, hisz az újgörögről magyarra való fordítások, főleg történelmi témákban ritkák mint a fehér holló.

Én magam elbűvölten olvasom görögül az óriási irodalmat, ami állandó folytonossággal jelenik meg Görögország könyvespolcain és borzasztóan sajnálom, hogy magyar nyelvű barátaimmal és Görögország szerelmeseivel ezt nem oszthatom meg. Legnagyobb vágyam az, hogy komplett könyvfordításokat készíthessek, de ehhez egyelőre várnom kell amíg valaki, aki szakember, hajlandó lenne velem közreműködni és a fordított műveket szakszerűen lektorálni, majd ezek megjelentetéséhez kiadót kell találni és nem utolsósorban az eredeti íróval a feltételeket úgy kell rögzíteni, hogy azok mindenkinek megfeleljenek. Szóval messzi álom!

Addig is, élvezzétek a recenziókat és az előforduló hibákért bocsássatok meg nekem!

Előszó helyett

avagy:  Odüsszeusz nyomában


Egy évtizeddel ezelőtt, nem igazán tudtam, mi is az Internet.

Abban a cseberben majd vödörben kapálóztam én is, mint annyian mások, akiket végzettségük ellenére, teljesen más jellegű munkára kényszerítettek a Moirák, a sors hajthatatlan istennői.

Csak az ötödik munkahelyem volt az, amelyik feltárta előttem a világ felé néző ablakot. Eleinte nem igazán érdekelt a net, mert bőven volt munkám, annyi, hogy nem győztem a túlórákat. Mikor állapotos maradtam, hirtelen, mintha a munka is megcsappant volna. Végtelenül mérgesített, hogy másállapotom miatt valóban „más”-nak is tekintenek, nem egyenlő félként kezelnek, nem úgy néznek rám, mint azelőtt, szemükben szánakozó tekintettel, sajnálkozva veregetik meg a vállam, mondván: „semmi gond, te csak ügyelj magadra, majd a munkád egy részét elvégzi más”. Szülés után visszatérve, még annak is örülnöm illett volna, hogy egyáltalán az íróasztalom és a gépem, az állandó Internetes kapcsolattal, rendelkezésemre áll.

És ekkor elkezdődött virtuális Odüsszeiám.

Megjártam a Küklopszok szigetét és megöltem a magam félszemű óriását. Megjártam Kalüpszó szigetét, ahol ha nem is 7 évig, de több ideig leragadtam. Jártam a phaiákoknál, találkoztam a varázsló Kirkével. Nem voltam felkészülve, és mint Odüsszeusz-nak, nekem is keményen meg kellett harcolni azért, hogy utam során életben maradjak.

Kalandos virtuális életem, a valóshoz hasonlóan, nem volt csalódások nélküli. Mintha kéz a kézben haladtak volna egymás mellett, két párhuzamos szálon játszadozott velem Hébé, az ifjúság istennője. Mielőtt kacagva továbbszaladt volna, házasságomat és internetes világomat is kettétörte. Mindkét életem cserepeit felszedve, újból indultam a rögös úton és elölről kezdtem megint az alapokat lerakni.

Pár válságon túl, megélvén, ahogy a virtuális vizeken evező hajómat ide-oda dobálta a világháló óceánja, úgy, ahogyan Odüsszeusz hajóját dobálta a büntetni vágyó Poszeidon isten által felkorbácsolt tenger, rájöttem, a virtuális kapcsolatok nem sokban különböznek a valós kapcsolatoktól. Semmivel sem kell kevesebb türelem, megértés, beleérző-képesség ezekhez, mint amazokhoz. Tulajdonképpen ugyanaz a világ, lekicsinyítve, bizonyos keretek köré szorítva.

Egy idő után eljött a megtisztulás, az újjászületés ideje, úgy látszott, hogy Clotho, aki a sors fonalát fonja, aranyszálat vegyített az enyémbe. Új szerelmemmel egy-időben, új virtuális világom is megszületett, kisfiam világra jöttével párhuzamosan pedig letisztult bennem, leülepedett mint zacc a kávé aljára, az alkotás vágya.

Elkezdtem kevéske szabadidőmben a honlapkészítés fortélyait tanulni. Új erővel vetettem bele magam a munkába. Ma a neten élek. Szabad időmben a honlapomat fejlesztem, leveleket, cikkeket írok újságoknak, folyóiratoknak és műfordítással foglalkozom, az első általam fordított kisregény most vár kiadásra.

A háló nélkül ma el sem tudnám képzelni az életem.

Az internet által mélyebben megismerhettem saját magamat. Anyanyelvemet használva, virtuálisan otthon érezhetem magam. Nekem a net maga a szabad levegőt, hazám levegőjét jelenti. És tulajdonképpen a netet megismerve tudom átérezni mélyen az Odüsszeuszi eposz üzenetét is, ahogyan azt Kavafisz az Ithaka c. versében csodásan megfogalmazta:


„Ha majd elindulsz Ithaka felé,

válaszd hozzá a leghosszabb utat,

mely csupa kaland és felfedezés.

. . .

de ne siess az úttal semmiképp.

Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,

hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,

az út aratásával gazdagon..”

MINők-pályázatára készített írás, "Netből élek - neten élek" jeligére,2004 március

A mobiltelefon álma



Niki már hónapok óta nyűgös volt. Nem is jó meghatározás ez a lelkiállapotára, egyenesen magán kívül volt! Egyszerűen nem tudta mérnök apjával és tanárnő anyjával megértetni, miért kell neki a mobiltelefon. Már nagyon unta anyja és apja folytonos papolását arról, hogy egy 14 éves leánynak még nincs mobiltelefonra szüksége, arról, hogy ők mennyit dolgoznak, és hogy ő, mármint Niki, nincs tekintettel senkire és semmire. Bla, bla! Már igazán nem bírta hallgatni, sőt nagyon igazságtalannak érezte. Egyszerűen nem akarta megérteni és elfogadni, hogy ebben a dologban igazuk van!! Minden másban és mindig, hűen követte utasításaikat, kívánságaikat, hát ennyit megérdemelne. Nem, nem és nem! Nem akar meghátrálni!

Csengettek az ajtón. Évi volt, a szomszédék vele egyidős leánykája, osztálytársa is egyben, akivel valamikor nagyon jóban voltak, de az utóbbi időben mintha eltávolodtak volna egymástól. Évit teljesen más dolgok érdekelték, de mindenekfölött a fiúk. Nikit is érdekelték a fiúk, főleg egyvalaki, de amolyan szorongásféleképpen, inkább arra gondolt, ha eszébe jutottak, hogy valamikor ágyba kell bújnia valamelyikkel, és ez a gondolat valósággal megrémisztette. Évinek nem voltak ilyen skrupulusai, sőt, túlságosan is felszabadult volt, Niki nagyon rühellte, ahogy a lány szemét, száját festette, rövid szoknyákban, melltartó nélküli, pici melleit tökéletesen látni engedő blúzokban riszálta magát, még a felnőttek előtt is. Pfuj, de utálta! Mi a fenét akarhat? – gondolta Niki és kelletlenül nyitott ajtót a lánynak.

- Szia Niki, nincs itthon Lilike néni? Kevés sóra lenne szükségünk, a mienk elfogyott, és anyám főzni akar, persze most rögtön, adja meg az Isten – nevetett Évi.

- Nincs, mamának órája van, de gyere csak be, adok én.

A két lány a konyhába ment, Niki egy marék sót szórt egy alufóliára, kis gombóccá gyúrta, majd Évinek nyújtotta. A szomszéd lány azonban nem látszott sietni. Niki magában mérgelődni kezdett, mert szűk fél órája volt, hogy a világhálóra felkapcsolódjon, és újabb Britney pletyka után kutakodjon, anyja nem engedte, hallani sem bírt az énekesnőről, főleg mióta kiderült, hogy nem is olyan kis ártatlan, mint ahogyan azt magáról régebben híresztelte. Különben is, anyjával egyre több volt a súrlódás, már-már napi szinten, és ez nem tette boldoggá a lányt.

Évinek dumálni volt kedve. Úristen – gondolta Niki – mi a fenét beszélgessek én most vele, miről, hisz semmi nem érdekli!

De Évi hamarosan, egy őt nagyon is érdeklő dologról kezdett beszélni, éspedig az új telefonjáról. Át is szaladt, és máris hozta a vadonatúj modellt, amivel fényképezni is lehetett, Niki érezte, ahogy egész testét átjárja az irigység. Tudta ő, rossz úton van, irigykedni nem szabad, de most nem tudott magának parancsolni. Áhítattal vette kezébe a szép kis szerkentyűt, és vágyakozva nézte.

- Mikor kapod meg a tiedet? – kérdezte Évi.

- Á, valószínűleg egy hónap múlva, a születésnapomra – válaszolta Niki, legyűrve a kényelmetlen gombócot a torkában.

Ez persze nem volt igaz, és tudta, ha anyját meg is dolgozza, apjával nem fog elbánni. Egész valóját elöntötte a keserűség és a kétségbeesés. Minden osztálytársának volt, egyszerűen képtelenség tovább emelt fővel járnia közöttük mobil nélkül! Ezt hogyan értetheti meg apjával, anyjával?

Majdnem mindennap előhozta a témát, egyszerűen nem bírt ellenállni a vágynak, már nem bírt aludni, nem bírt tanulni, és ami a legrosszabb, egyre csúnyábbakat gondolt saját szüleiről.

Nem, nem és nem, nem akarom elfogadni, nem akarom megérteni, ezt az egyet nem! - ütötte fel benne mindig a fejét a makacsság, röviddel azután, hogy anyja szép szavaira vágyakozása kissé csitult.

Elég volt a többiekkel kevés ideig együtt lenni, ahhoz, hogy megint teljesen magába roskadjon. Hihetetlen, milyen rombolást végzett lelkében ez a titkos vágy. Nem lehetett róla beszélni sem, társai előtt emelt fővel kellett járni, és mindenkinek azt mondani, ő nem szereti a mobilt, neki azért nincs. Az osztálybeli lányok órák alatt egymásnak SMS-eket küldözgettek, a csapat vagányai olykor összesúgtak a háta mögött, és ő úgy érezte, meg volt róla győződve, azon szórakoznak, milyen sótalan, szenvtelen alak ő, akit nem érdekelnek ezek a dolgok.

Egyetlen vigasza József volt, a komoly, magas, zongorista fiú. Neki sem volt mobilja, ő is azt mondta, neki nem kell és látni lehetett rajta, kedveli Nikit, úgy ahogy van, szeleburdiságával, hirtelenül felcsattanó természetével, kedves barna szemeivel és sok pattanásával. Niki biztos volt benne, hogyha lenne mobilja, és ezáltal, az osztály őt is egyenrangúnak tekintené, József is előrukkanna egy randevú gondolatával.

Á, az a mobil – sóhajtott magában mindig, mikor eszébe jutott a dolog, és a gyomra összeszorult. Hiába mondja József, neki nem kell, olyan nincs, nem hiszi, mindenkinek kell.

Niki érezte, tudta, sok baj van vele mostanában. Egyszerűen nem bír az idegein uralkodni. Csúnyán visszaszól anyjának, felesel, utána pedig annyira megbánja, hogy legtöbbször sír. Mondták az anyjának, nyugalom, csigavér, csak a hormonok dolgoznak benne, de még gondolni is utált erre! Nem akart nő lenni! Nem bírta látni, ahogy a mellei szinte napról napra növekednek, és bármit vesz most már magára, nem tudja őket eldugni. Legszívesebben lekötötte volna szorosan a két ágaskodó és árulkodó kis halmot, csak ne érezze, ahogy a fiúk szeme odatapad, ezt annyira mocskosnak érezte. Nem volt neki baja magával a szerelemmel, de egyelőre nem, még gondolni sem bírt semmi ilyesmire. Néha, mikor József eszébe jutott, furcsa vágy bizseregtette meg egész testét, amit gyorsan igyekezett legyűrni. Tudta, a fiú olyan fajta, akivel akár évekig is járhatna úgy, hogy az semmit nem követelne. Neki most erre volt szüksége.

Az a mobil, jaj, a mobil! – gondolta és visszatért a jelenbe.

Ahogy Évit sikerült kipakolnia, felöltözött, sietnie kellett, délután 5-től angolórája volt. Anyja is körülbelül akkor fog hazaérni, nem is baj, ha nem találkoznak, elég lesz este megint összezördülni, arra mindig talált anyja okot, de az is igaz, Niki is minden szavára hamar felcsattant.

A könyvek, füzetek hamar bekerültek a táskába, Niki már szaladt is az úton. Hát igen, mikor anyjától távol volt, imádta őt, és mindig megfogadta magában, jó kislány lesz, nem szól vissza, nem felesel, engedelmesen követi anyja utasításait, de mikor szemtől szemben álltak, rögtön elvesztette a türelmét és bármit mondott anyja, felcsattant. Aztán ahogy lehiggadt, általában belátta, anyjának igaza van, és az általa mutatott úton haladt tovább. Csak most, a mobillal kapcsolatban nem tudtak zöldágra vergődni. Niki megkérte anyja legjobb barátnőjét is, főzze meg Lilikét, vegyen lányának mobilt, de a barátnő sem járt sikerrel, Niki emiatt is szégyellte magát. Egy kívülállót belekavarni ebbe az egészbe!

Az angolóra, melyre csoportosan jártak, hamar eltelt, a marék lány ráérősen ballagott hazafele a városközponton át.

Az egyik sarkon Niki meglátta Józsefet és elköszönt a lányoktól. – Próba, szerencse – gondolta, miközben félénk mosollyal lépett a fiú mellé.

József is zongoraóráról ment hazafelé és kottáival a hóna alatt, az egyik könyvesbolt kirakata előtt ácsorgott.

- Szia Niki! Nézd milyen klassz könyvek jelentek meg megint!

Niki úgy tett, mintha ő is elmerülne a könyvek tanulmányozásában. Ugyan szeretett olvasni, de hogyan mondja meg ennek a nyurga, maga-korabeli komoly fiúnak, aki napról napra egyre jobban tetszett neki, hogy az utóbbi időben semmi nem tudta lázba hozni, csak a mobil gondolata. A levegőben édesen terjedt szét a tavasz illata, a fákon apró, rózsaszínben és fehérben pompázó virágok nyíltak.

- József, valamit meg szeretnék veled beszélni – kezdte félénken Niki a mondanivalóját.

- Mondjad, hallgatlak.

- Úgy érzem, az utóbbi időben mintha az osztályban valami változás történt volna.

- Miért érzed így? Történt valami, amiről én nem tudok? – kérdezte József, őszintén meglepődve.

- Nem.. csak valahogy úgy érzem, mintha én mindenből kimaradnék.

- Niki, én igazán nem tudhatom, mi folyik a ti lánybirodalmatokban, de biztos vagyok benne, hogy úgy általában, semmi különös esemény nem történt, és nem is történik az osztályban. Talán csak képzelődsz – mosolygott kedvesen a lányra.

Niki már meg is bánta, hogy szólt, és persze, alighogy belekezdett mondanivalójába, már bele is zavarodott, nem is tudta, tulajdonképpen mit akart mondani és hova akart kilyukadni, így gyorsan elköszönt a fiútól.

A hazafele tartó úton, egyre csak az járt a fejében, hogyan győzhetné meg anyját, apját, hogy valóban megvegyék neki azt a fránya mobilt a születésnapjára. Már teljesen vad gondolatok forogtak a fejében, arra gondolt, ki kéne mindennap csenni az aprópénzt anyja pénztárcájából, és lassanként összegyűjteni a mobilra valót, de tudta, ez egy nagyon lassú folyamat lenne, ráadásul észre is vennék, ha meg nem, akkor meg mit mond a végén, honnan volt a pénze. Különben is nem a pénz volt a probléma, nem mintha annyi pénzük lenne, hanem maga a mobil egy maga-korabeli lánynak, mint elv, a családjában nem volt elfogadható. Hazaérvén, anyját otthon találta. Azon tűnődött, vajon érdemes lenne-e vele megint beszélni. Végül úgy döntött, igen.

- Anyu, beszélhetnénk pár percet valamiről?

- Mi van szívem? Remélem nem megint a mobilról akarsz beszélgetni.

- De igen, anyu, kérlek hallgass meg.

- Niki, már többször megbeszéltük és tudod jól, apád is hajthatatlan, hát miért nem akarod megérteni, hogy az idén nem veszünk neked mobilt! Nem tudom felfogni, mi lehet az a nyugtalanság, ami ehhez a mobilötlethez köti a gondolataidat, éjjel, nappal, már komolyan mondom, nem tudom, mit csináljak veled!

- Anyu, nézd. . . többet ígérem, nem szólók róla, de most még egyszer hallgass meg. Megpróbálok őszinte lenni, de tudod, néha nagyon nehezemre esik neked mindent elmondani, hisz nem értetek meg! – itt majdnem könnybe lábadt a szeme, de erőt vett magán – Csak azt akarom neked elmondani, hogy a lányok az osztályban nem fogadnak be, kigúnyolnak a mobil miatt, és ez nekem nagyon fáj.

Lilike lelke megrendült. Ez elég komoly dolog, hát miféle világ ez a mai, hogyan fordulhat elő, hogy egy hülye státuszszimbólum miatt, egy 14 éves gyermeket kilökjenek társai maguk közül. Miféle csúnya agymosást folytatnak a reklámokkal, nap mint nap, észrevétlenül? Elhessegette magától társadalombíráló gondolatait, mert tudta, most nem azon kell elmélkedni, miért ilyen amilyen ez a világ, hanem meg kell oldania, ezt a napról napra idegesítőbbé váló, problémát.

- Niki szívem, hányszor elmondtuk, hogy azok a lányok, akiknek ez a fontos, nem komoly lányok, azokat nem a tanulás érdekli, hanem a csillogás, a flancolás! Hát most mondd meg nekem, egy tanuló lánynak ez kell legyen a fontos? Hogy van vagy nincs egy idióta mobiltelefonja? – kezdett felpörögni most az anya.

- De anyu – sírt most már a lány – tudom, hogy nem ez a fontos, de mondd igazán, mikor te fiatal lány voltál, nem volt semmi, amire ilyen nagyon vágytál volna?

- De igen volt, de nem mobil!

- De hát akkor nem is volt mobil! – zokogott most már elkeseredetten a lány.

Lilike hirtelen magába roskadt. Hát minden hiába, egyszerűen nem érti ez a lány, hogy miről van szó. Nem érti, hogy nem a külsőségek a fontosak, hanem az, ami belül, a szívünkben, a lelkünkben van. A pillanat töredéke alatt magába nézett, és rájött, valójában megérti gyermekét. Ő is vágyott annak idején egy kazetofonra, jaj, hogyan is vágyott rá, ma is érzi zsigereiben a melegséget, ami annak a kazetofonnak a gondolatára elfogta. Ahogy az elkeseredett sírásból a dacosba váltó lányát nézte, elhatározta, beszél a férjével. Nem volt meggyőződve arról, helyesen cselekszik, de ennek a dolognak véget kell vetni. Hadd győzzön most a lány.

Egy hónap múlva Niki megkapta a mobilt. Nem a legújabb modellt, nem is a legszebbet, de mobil volt, ráadásul ő maga választhatta ki. Vidáman kuncogott, ahogy a lányokkal apró megjegyzéseiket próbálták a tanárok orra alatt egymásnak átküldözgetni, kitéve magukat annak a veszélynek, hogy elkapják őket és elkobozzák a telefonjaikat. Igaziból nem szórakoztatta annyira a dolog, de amolyan kötelező rossznak érezte, szükségesnek ahhoz, hogy befogadják és elismerjék, amire nagyon vágyott.

Csak József nem látszott mozdulni.

Egyik délután megint összetalálkoztak a sarkon.

Niki nem állta meg és megkérdezte Józsefet, miért olyan hűvös vele mostanában.

- Tudod Niki, én azt hittem, te más vagy mint a többi lány. Nagyon tetszettél nekem, tetszett az, hogy komoly vagy és nem érdekelnek olyan haszontalanságok, mint az Évi fajtákat. De az utóbbi időben megváltoztál, és téged is csak az érdekel, milyen butaságokat tudtok egymással össze sms-zni az órák alatt. Ne haragudj, nem akarok én szántszándékkal hűvös lenni, de valahogy. . . hogy is mondjam, kicsit csalódtam benned. Nincs semmi baj, csak. . . ne haragudj. .

A lánynak leesett az álla a csodálkozástól. Beléfagyott a szó, nem tudott védekezni, úgy érezte, ilyen igazságtalanság nincs a világon. Hát őérte akart annyira vagány lenni, olyan akart lenni, mint a többiek, azt hitte, ahhoz hogy tetsszen, az a fontos, ne lógjon ki a sorból, ne legyen különleges, furcsa, más.

Következő reakciója a düh és az elkeseredés volt, ezek szárnyat adtak lábainak, ahogy hátat fordítva a fiúnak, szélsebesen hazafele robogott.

Otthon berohant a szobájába, becsapta az ajtót, levetette magát az ágyára és keserves sírásban tört ki.

Hirtelen megértette, miről is beszéltek a szülei hónapokon át. Csakhogy a felismerés, hogy az igazi értékekhez vezető út hosszú, sokszor magányos és csalódásokkal teli, nagyon tudott fájni.

Megjelent:
2004 április 20: Kaláka folyóirat, III évf. 4 szám


Iskolakezdő történet



Hermész kissé bódultan nyitotta fel szemeit. Nem értette hol van?


Persze, lassan kezdett emlékezni, hisz látta anyja alakját ágya szélén ülni és lassan hallani kezdte könyörgő hangját is – “kelj fel kisfiam, gyere már, mondtam az este hogy le kell feküdni idejében, de te nem hallgattál rám, hát most tessék, nézhetjük magunkat, el fogunk késni, még egy hete sem kezdődőtt az új iskolaév… - folytatódott a könyörgés, zsörtölődés vég nélkül. Mielőtt még dühös szidásba válthatott volna a litánia, Hermész feltápászkodott és nagy ásítások közepette kivonult a fürdőbe fogat és arcot mosni. Istenem, miért is nem hasonlíthat ókori névadójához, miért is nem lehetnek kicsi szárnyak elegáns topánkáján, hogy egy-kettő elrepítsék az iskolába? Jaj, be unalmas és terhes ez a reggeli felkelés, pedig valóban, alig most kezdődőtt az iskolaév.

Vajon a többi gyerek mit csinál most? Hogyan kelnek fel reggelente? Mennek egyenesen fogat mosni? Vagy előbb reggeliznek, tejet isznak? – gondolkodott magában a kicsi Hermész, miközben a fürdőbe érve csodálni kezdte maga-magát a nagy fali tükörben. Javában vágta a pofikat és a grimaszokat amikor anyja mint a szélvész rohant be a fürdőbe, finoman meglegyintette a tarkóját és nem állta meg, hogy egyet ne mosolyogjon fia butáskodásain.

Gyors és gyakorlott mozdulattal felkent egy adagot a fogpasztából a gyerek fogkeféjére, majd enyhe noszogató mozdulatokkal próbálta a gyerek tevékenységét siettetni. Mikor látta hogy beindul a procedúra, gyorsan otthagyta a fiát és kirohant a konyhába készíteni a gyerek tejét és a szendvicsét, amit az iskolába fog vinni. A reggeli tejkészítés és főleg a tejivás kész tortúra szokott lenni, hisz a gyerek annyira lassan és kelletlenül evett kiskora óta, hogy vasidegek kellettek ahhoz, hogy azt valaki ép ésszel bírja. Az anya néha elgondolkodott, felfoghatatlan, a gyerek éhes de csak noszogatva és kelletlenül eszik. Persze tudta jól, a nagyokosok mind azt mondták neki, hagyja, ne noszogassa, eszik ha éhes, ha meg nem éhes, hát nem. Éhen halni biztos nem fog egy jól megtömött hütőszekrénnyel ellátott lakásban! Könnyű volt ezt elmondani, de annál nehezebb betartani a gyakorlatban , hisz ha éhesen hagyja a gyereket, az pont akkor fog enni kérni, amikor a legalkalmatlanabb, például lefekvéskor mikor már ágyban van. És akkor mikor minden percért harcolni kell vele, szedje fel és ültesse le enni, hogy az elvesztegetett percekből legyen egy óra, na nem, azt nem tudja vállalni! Inkább kínlódik, eteti, könyörög, de minden menjen a maga rendjén, a maga idejében.

Gyere már ebadtája! – hát képtelenség kivárni ezt a gyereket, maga rohan be utánanézni mit csinál a fia ennyi ideig a fürdőszobában. Persze megint pofákat vág és grimaszol a tükörben – gyere már te gyerek, ebbe a reggeli könyörgésbe fogok belebolondulni! – kiáltja kétségbeesetten az anya és kituszkolja a gyereket a nappaliba. Igyad a tejed légyszíves, de gyorsan – szól oda és rohan tovább, hozza a gyerek ruháját, egy pillantást vet az ajtó mellé kikészített iskolástáskára, rögtön felméri, ahogy elrobog melette hiányzik-e valami.

Hermész időközben még mindig eléggé morcos, álmos és unja ezt a reggeli programot. Amíg anyja rohangál, hozza a nadrágját, ingét, kabátkáját, ő odasomfordál a számítógéphez és már be is kapcsolja. Anyja a konyhából megneszezi a dolgot és már rá is kiált – Hagyd fiam a kompjútert, nem megmondtam, hogy el vagyunk késve és sietnünk kell, ne kompjúterezz nekem, légy szíves és kapcsold ki, figyelj már egyszer oda amire kell, a tejedre jelen esetben, igyad, ne öntsd ki és gyere már, igyekezz!! – hadarja el egy szusszra, miközben alufóliába csomagolja a már kihült meleg szendvicset. Hermész nagy ásítás melett kortyolgatja a tejét és nem nagyon izgatja magát, tudja anyja inkább figurázik mint valóban valamit is tenne, nem fog iderohanni lekapcsolni a számítógépet, így a tejivás mellett jó pár percet nyerhet és kicsit Manó Muzsikálhat amit nagyon szeret.

Jól van anyu! – szól oda a rend kedvéért és a tejet is issza azért a nagy félliteres csészéből. Közben eszébe jut, hogy a Donáld kacsát bent felejtette az ágyon, a párnáján, hát eltolja a széket, a csészét és berohan mezitláb, még pizsamásan hogy kihozza a puha játékbabát. Anyja mikor meglátja persze rögtön rákezd – Te gyermek hányszor kell megkérni téged hogy a hideg cementen ne mászkálj mezitláb, hol a papucsod? – Hermész meg sem hallja, így hát az anyja nem is folytatja, már úgyis leült a gyerek, van neki elég baja hogy elkészítse a dolgokat.

Végre a szendvics a helyén van az ételes kistáskában, ott van a kulacs is, persze az sem lehet egyszerű, Micimackó idétlenkedik rajta, de el kell nézni, a gyerek kicsi, még csak első osztályos, hát hadd kezdődjön játékosan ez a nagy lépés az életbe. Időközben Hermész megbírkózott a tejjel, és teljesen önszántából le is kapcsolja a számítógépet, aminek anyja különösen örül, hisz nem kell megint annyit papolni, noszogatni.

Biztosan más anyukák sokkal ügyesebbek nálam – morfondíroz magában Hermész anyukája – csak egyszer bújhatnék el egy idegen lakás függönye mögé és láthatnám, mások hogyan küzdenek reggelente a gyerekekkel, iskolába indítás előtt!

Ne idétlenkedj kérlek szépen! – szól rá ahogy a gyerek kacagva ide-oda hajolgat, miközben anyja megpróbálja szélsebes mozdulatokkal ráhúzni a bugyit, majd a polót, nadrágot, inget, zoknit. Nem tudja megállni hogy ne kacagjon most már ő is, egyet vakar a gyereken, egyet harap a kicsi lábába, egyet vicognak ketten, aztán hirtelen összekapja magát, ráreccsen megint a kicsire, valahogy nagy nehezen fel vannak öltözve mindketten, kicsi és nagy egyaránt.

Nyisd az ajtót, hívd a liftet, ne bámészkodj, ne idétlenkedj fiam!! – hallatszik megint miközben gyors mozdulatokkal szedi magára a sok táskát az anya, a sajátját, a gyerek iskolástáskáját, az ételes kistáskát, saját nylonzacskóját amiben magának viszi az ebédet az irodába.

A gyerek mosolyára őmaga is elkacagja magát – Bizony, olyan vagyok mint egy igazi karácsonyfa! – és már egész vidáman és megkönyebbülve, hogy valahogy mégis elindultak, mennek kifele. Gyors ajtózárás, lefele liftezés után kiérnek a kisutcára, ahol már sok gyerek halad felfele, a környék iskolája felé. Ebben az órában soha nincsenek egyedül, egészen élvezetes a séta az iskoláig, a találkozás más anyukákkal, a rövid kis úton egy két aktuális probléma is szóba kerülhet, a tanító néni szigorúsága, az illemhelyek tisztasága, az idő, a születésnapi zsúrok és egyéb anyukákat érdeklő dolgok.

Az iskolába érve Hermész már kissé nehezebb szívvel engedi el anyját. Az igaz persze, hogy megszokta és szereti az iskolát, de valahogy a mama nélkül hirtelen mintha kicsit beborulna az ég.

Anyja megkönnyebbülten hagyja ott a tanítónéni keze alatt a kicsit, ő hamarabb átesett az elválás okozta szomorúságon és most csak azt nézi hogyan menjen gyorsabban, hogy elérjen időre a munkába, miközben azon morfondíroz, mintha csak most lett volna az a nap amikor szopós csecsemőként hozta haza Hermészt a szülészetről.

Hogy telik az idő! – sóhajt fel, és sietősebbre veszi lépteit melyek egyre messzebbre viszik iskolakezdő kisfiától.





Megjelent:
Lyra - a Boldog Jövőnkért Alapítvány irodalmi antológiája, Pápa, 2003 október


Dionüszosz nyomában


Margit öt évvel ezelőtt járt utoljára Görögországban. Mint ahogy rendes turistához illik, minden alkalommal bejárta a központot, felment az Akropoliszra, sétált az ókori agora száraz füvei között.

De ez a mostani látvány teljesen új élményként hatott rá. Nem jött, hogy higyjen a szemének, mennyit változott Athén az elmúlt öt év alatt! Régen az Akropolisz sziklás dombját csak az ókori városra épült régi negyed, a Pláka felől volt érdemes megközelíteni, de ma úgy tűnt, mintha Athéné istennő megelégelte volna a két évezredes hallgatást és új ruhába kívánta volna bújtatni a róla elnevezett várost. Az Akropolisz Filopápú domb felőli oldalán, a déli lejtőn, a '90-s években még szó sem lehetett volna arról, hogy az ember élvezze a gyalogos sétát, tudta ezt jól Margit, hisz már sokszor járt itt. Őrült forgalom szorította fel a járókelőket az utca szélére vagy a keskeny járdácskára, akik pedig ennek ellenére lesétáltak a Hadrianus kapuig, megtölthették tüdejüket kipufogógázzal. Arról nem is beszélve, hogy az Akropolisz dombjáról leérve, hősies tettnek számított átjutni a Szigrou, Aeropagitou és az Amaliasz sugárút kereszteződési pontjánál a Hadrianus kapu felőli oldalra. Most, a régi forgalmas út helyett széles körsétány szegélyezte a dombot, erre a sétányra lépett ki az ember az Akropolisz nevű metróállomásból. Apropó metró, Athénbe érkezve, az első kellemes meglepetés akkor érte Margitot, amikor arról értesült, hogy végre, több évtizedes munkálatok után, a görögöknek sikerült átadniuk az egész várost átszelő, új metróhálózatot az utazóközönségnek.

- A metróval és a kéregvasúttal most már Athén bármely részébe el tudok jutni - válaszolta barátnőjének, Zsuzsának, aki azon idegesítette előre magát, hogyan fogja megoldani majd Margit azt, hogy eljusson azokra a helyekre ahová készült.

Margit náluk lakott, az északi részen, Kifissia negyedben. Csak pár napja érkezett, annyi év óta nélkülözött, szeretett városába, kiéhezetten mindenre ami görög. Zsuzsa 15 éve élt Athénben és persze nem volt annyira elragadtatva a várostól mint Margit. Tudta, barátnője napok óta arra készül, hogy egy egész napot töltsön el az Akropolisz körüli területeken, azokon a helyeken, amiket régen nem lehetett bejárni, csak az Akropolisz fennsíkjáról csodálni. Zsuzsa tudta, Margitnak nem lesz nehéz dolga terve kivitelezésében, mert Dionüszosz szent területe nagyon könnyen elérhető, látogatható, mert az Akropolisz nevű metróállomás közvetlen közelében van. Ráadásul vasárnap ingyenes a belépés, mint minden archeológiai, ásatási területre egész Görögországban. Ezért nem is akart vele menni, volt neki elég gondja, baja, dolga a hétvégén, örült, hogy ezt az utat megúszhatta.

Margit olvasott róla, hogy Dionüszosz isten ókori színházát 1938-ban hozták napvilágra, de a valamikori szent hely csak most enged titkaiba szabad bepillantást. Emlékezett arra is, hogy akkor, amikor először pillantotta meg a színház romjait az Akropolisz fennsíkjáról, a vastag és széles várfal maradékain üldögélve, mennyire elcsodálkozott azon, milyen kicsinek és jelentéktelennek tűnt onnan fentről az egész telep. Dionüszosz neve mindig is felélesztette benne a heves érdeklődést, hisz tudta, ő volt a bornak és a pajzán jókedvnek az istene, nevéhez titkos misztériumok és furcsa vallási szertartások mítosza fűződött, nem lehetett unalmas dolog az ókorban mint beavatott, részt venni az istenség imádatának szentelt rendezvényen. Megpróbálta barátait, a kedves házaspárt is meggyőzni, hogy vele tartsanak, de nekik külön kín lett volna a vasárnapjukat elrontani azzal, hogy lemenjenek Athén központjába. Így mondták: lemenni, itt mindenhova le- vagy felmentek, mindig a tengerhez viszonyítva földrajzilag a célhely fekvését, ezen néha jól elszórakozott magában Margit. Zsuzsával azon ábrándoztak, hátha találnak valami apró jelet, ami fölidézhetné a hajdan rendezett Misztériumok valós hangulatát. Mindketten sokat olvastak a témáról és tudták, hogy a történészek majdnem teljes bizonyossággal állítják, ezek a rendezvények mindig orgiákká fajultak. Pedig tulajdonképpen senki nem tudja, senki nem merte leírni, valójában mik történtek a Dionüszosz ünnepségek alatt - jegyezte meg mindig Margit mikor erről volt szó közöttük. Ezen a szép vasárnapon Zsuzsa azt mondta, ráhagyja a felfedezést, megbízik benne, majd az ő szemével is felmérheti Margit a terepet, ő inkább a családdal foglalkozik, jobban mondva a háztartás abszolút nem felemelő dolgaival.

Így hát egyedül indult neki ezen a márciusi, verőfényes reggelen az útnak, amit nem is bánt különösebben, legalább úgy bámészkodhat, ahogy akar, nem kell senki miatt sietnie. A Kifissia negyed metró, illetve kéregvasút megállójához a barátnője kocsival vitte, nem volt messze a lakásuktól, talán egy húszperces séta gyalog, de Zsuzsa mégis ragaszkodott ahhoz, hogy Margitot kocsival vigye el legalább odáig, úgy érezte, ennyivel tartozik neki azért, hogy nem akart vele tartani a központba. A "treno" - így nevezték itt a metrót is, a kéregvasútot is, a vonatot is az emberek - hamar indult, ez volt az északi végállomás, mindig volt a sínen szerelvény, így nem kellett soha lábon álldogálva várni. Röpke félórás út után, az Omonoia megállónál, Margit átszállt a másik vonalon futó kocsikra és nagyon hamar az Akropoliszhoz érkezett. Ahogy a mesterséges fénnyel kivilágított föld alatti helyiségek után a napvilágra került, hunyorogva bár, de rögtön észrevetette Dionüszosz szent területét.


A kapun belépve és a látogatási díjat kifizetve, mélyet szippantott a tavaszi levegőből és elégedetten vette szemügyre a helyet. Nem is tudta hol kezdje. Megilletődve gondolkodott el azon, hány és hány láb taposhatta itt őelőtte ezt az évezredes szenvedésekkel áztatott földet, elképzelte, ahogy előkészületeket végeznek az isten kultusza, a nagy Dionüszeia ünnepségek megrendezéséhez. Az ünnepség színhelye itt volt, ahol most ő bámészkodott. Az ókori színház mellett valamikor az isten szentélye állt, érdekes volt elképzelni ahogy a vallásos ünnepségek egybefolytak a ma nagyon is világinak számító táncokkal, játékokkal, kórus és zeneművek előadásával.


Az is érdekesnek tűnt számára, hogy az isten imádatának helye az i.e. 6. századig Boiociában volt, majd ki tudja milyen okokból kifolyólag - valószínűleg politikai okokból - gondolta ironikusan Margit, átköltöztettek minden vele kapcsolatos dolgot Athénba. Nem sok látogató koptatta Margit mellett a köveket, egyáltalán nem voltak annyian, amennyien nyáron szoktak lenni. Margit áldotta okosságát, melynek eredményeképpen kivitelezte, hogy tavasszal látogasson Görögországba. Ismerősei próbálták meggyőzni, hogy nyáron menjen inkább, persze, hisz nekik a tengerben fürdés volt a mindenük, ezért nem tudták Margitot megérteni, akinek a fürdés másodlagos volt, ő elsősorban a régi, az ókori levegőből szeretett volna mélyet szippantani.

Margit Budapest egyik központi részén lakott szüleivel. Egy nagy nemzetközi cég munkatársa volt egy éve, azóta, hogy a technikumot befejezte. Mióta a céghez került, szusszanni sem maradt ideje, pedig régen rengeteget olvasott. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy dacolva munkahelye vezetőinek akaratával szabadságot harcoljon ki erre az időszakra, és eljöjjön pihenni. Úgy érezte, ennyivel tartozik magának, hisz az életkörülményei által diktált iramot elég nehezen bírta és az nemcsak neki, de a szüleinek is nagyon rossz volt. Most megpróbált teljesen kikapcsolni, élvezni azt, ami régen a hobbyja, a mindene volt, szívni a görög levegőt és magába fogadni azt, amit lehet.

Az őrök házikója mellett jobbra kanyarodott, és kíváncsian szemlélte a kiállított szobormaradványokat. Hihetetlen tökéletességben voltak azokon ábrázolva a ruhák, leplek redői, a még töretlenül, hibátlanul megmaradt lábak finom vonalai. Pár lépés és a lány máris ott állt az ókori színház maradványa előtt a sziporkázó napsütésben, amit felerősítve vertek vissza a márvány és kőszékek évezredek érintésétől bársonyossá simult felületei. Margit ismerte a színház történetét és most hirtelen annyira megilletődött, hogy a szeme könnybe lábadt.

Tudta, hogy mielőtt a színház itt helyet kapott volna, ennél délebbre, az ókori Agora területén volt behatárolva a kerek tánctér, melyet orchéstrának neveztek. Itt tartották az előadásokat, melyeket a nézők körbe-körbe a faállványokra elhelyezett üléseken követtek. Úgy tartják, valószínűleg baleset történhetett valamikor, összedőltek a faállványok vagy ezeknek egy része és ez adta meg az impulzust ahhoz, hogy a színházat a ma is látható helyére költöztessék.

- Vajon kik ülhettek akkor a székekben amikor ez történt? Vajon volt halálos áldozata is a balesetnek? Mit is tettek akkoriban vajon, amikor ilyen sürgősségi esetek álltak fent? - merült el Margit gondolataiban - Ma is mennyire szorult helyzetben vagyunk, mikor hirtelen orvosi segítségre van szükségünk, mit tehettek ezek a nagyszerű és érdekes emberek, az ókori görögök a technika mai, modern vívmányai nélkül, ilyen helyzetekben?

Egy biztos, nem tetszhetett a dolog senkinek, mert a Dionüszosz színházat átköltöztették a mai helyére, az Akropolisz déli lejtőjére, kivájták a domboldalt úgy, hogy lent kialakították az orchéstra helyét, mögötte pedig egy faépületet emeltek, ahol a színészek öltözői voltak. Az orchéstrával szemben, az Akropolisz oldalán félkör alakban padokat helyeztek el, de a félkör oldalsó vonalainak a megteremtéséhez ki kellett alakítsák a teret. Ezt úgy érték el, hogy a domb természetes lejtését a színháztól jobbra és balra megtörték, a földet elhordták, erős kőfalat emeltek, majd a faltól kiindulva megteremtettek egy nem természetes lejtőt, úgy töltve fel megint földdel a területet hogy az a középső, természetes domb vonalát hűen kövesse, azzal balról és jobbról egybekapcsolódva. Íme a tökéletes félkörű nézőtér. Hihetetlen munkák, vajon milyen eszközökkel - kérdezte magában Margit. A választ nem ismerte, de a színház és a valamikor szent terület vázlatát tanulmányozva, elhatározta, amennyire lehetősége lesz rá, utánanéz a könyvekben.

Gondolatai saját életéhez szálltak vissza, miközben a kőből készült padok maradványain olyan magasra mászott, ahonnan a tengerre láthatott volna, ha az újgörögök lakóházai és egyéb épületei nem állították volna meg kíváncsi pillantását. Meleg márciusi dél volt, a lány élvezettel sütette magát a már nyári meleget jósoló Attikai napsugárral. Az ókori színpaddal pontosan szemben foglalt helyet, a sugarak szemből simogathatták napra éhes arcát. Otthon esik az eső - gondolta. - Vajon otthon mit csinálhatnak? Nem tudta megállni, előkapta a mobilját és anyja számát tárcsázta. Miután meggyőződött arról, hogy otthon nélküle is minden működik, megkönnyebbülten felsóhajtott.

Végignézett a kőüléseken, melyeket i.e. 330-ban, Lükurgosz korában helyeztek a faülések helyére. Hirtelen képzeletében Nagy Sándort látta, hisz ő is akkor élt, igaz, hogy ókori kedvence az Athéniakkal eléggé hadilábon állt abban az időben. Visszaterelte gondolatait Athénba, Dionüszosz közelébe. Érdeklődéssel vette szemügyre az orchéstra előtti sorban lévő hivatalos személyiségek részére készített és fenntartott székeket, a márvány ülések magasított támláit, melyek mindegyikén felirat jelezte, a széken ki foglalt helyet az előadások alatt. A középső, faragott oroszlánlábakon álló trónszerű ülés maga Dionüszosz főpapját illette meg, Margit szívesen beleült volna, de nem lehetett. Az orchéstra, az ugyancsak Lükurgosz idejében emelt kő-színházépület maradványai és a nézőtér első sorai vastag kötéllel voltak körbevéve, akik pedig mégis átbújtak alatta, meg is bánták, mert az éber őr fülsiketítő sípolása az összes turista figyelmét rájuk terelte. Így Margit csak sóvárogva nézte a megmaradt római kori színpad dombormű díszítését, az ábrázolt alakok között két helyen is felfedezte a guggoló Szilénoszt Atlasz pozícióban, Hermészt amint bemutatja Dionüszoszt a trónoló Zeusznak. Tekintete visszaugrott a főpap impozáns székére, a háttámlára aminek reliefje szőlőfürtöt tartó, egymásnak háttal álló szatírpárt ábrázolt, és a kartámlák külső oldalain a kakasviadalt vigyázó Éroszra. - Micsoda egyedülálló szépségek, hol vannak ettől a mai kockaépületek vagy akár a csupa villogó üvegpaloták? A valamikori görög kultúra finoman kidolgozott részleteit évezredek és ellenséges akaratok ereje sem volt képes eltörölni. Mi lesz vajon a mai kultúránkkal? Hogyan maradhat majd fent valami is a mai, újra felhasználható anyagokból álló világunkban? És mi is maradjon fent? Mi az a mai alkotás ami ehhez hasonló páratlan szépségével gyönyörködtethetné az ember lelkét? - gondolkodott akaratlanul kissé fennkölten és elkeseredetten Margit. Ránézett Hadrianus díszhelyére, mely a főpap trónusa mögött állt és rossz érzés fogta el. Persze, valamikor mindent úgy tanult hogy "római-görög", de az régen volt. Most nagyon nem szeretett arra gondolni, elképzelni, ahogy a római birodalom rátelepedett a görög világra és szívta magába annak kiapadhatatlan forrásait, hogy megteremtse a maga óriási kultúráját, melynek biztos alapjait ez a föld adta, melyen ma állt.

Megrázta fejét és visszaterelte gondolatait a görögökre, Platónra gondolt, aki azt írta, 30.000 nézőnek volt hely itt ebben a színházban. Ahogy szétnézett, teljesen hihetetlennek tűnt neki ez a szám, de nem volt most ereje a tűző napon gondolatban Platónnal, ráadásul annak saját szülőföldjén, vitába keveredni. Úgyis mindegy volt hogy 30 vagy 15, a lényeg, hogy ez a színház is, mint a többi ókori görög színház, úgy volt megtervezve, hogy valósággal magába zárta a hangokat, hogy azokat kürtként felerősítve a körkörösen álló padok között felvezesse. És habár ez a színház nem az akusztikájáról volt híres, mint az Epidauroszi, Margit biztos volt benne, hogy az utolsó sorban ülők is, minden elhangzott szót tisztán hallhattak.

Thrászilosz chorégosz emlékműve

Margit azon is elmerengett, bizonyos dolgok mennyire nem változnak. Hisz Periklész csodálatos városában sem volt könnyű egy dalt, vagy színdarabot színre vinni. A művészek és a rendezők először egy bizottságnak kellett előadják művűket, őket nevezték chorégosoknak. Mennyire könnyebb lenne az ókori történelem megtanulása - gondolta Margit - ha az ember alapból görögül is tudna, hisz ez a szó ma is, újgörögül is ugyanazt jelenti mint 3.000 évvel ezelőtt, vagyis szponzort. Az ókorban is, ugyanúgy mint manapság, a művészek munkáit fedezni kellett valamiből, ők is meg kellett éljenek valahogy, ételt, ruhát kellett vegyenek, ehhez meg szükségük volt pénzre. A szponzorok gazdag Athéni polgárok voltak, valahogy úgy ahogyan a mai szponzorok is azok - gondolta némi derűvel Margit.

Kokalisz-ra gondolt, a legnagyobb görög telekommunikációs cég tulajdonosára, Vardinojániszra és a többi nagygazdag Athéni milliomosra. Minden csak ismétlődik, más színekkel és körítéssel - sóhajtott fel a napon sütkérezve kéjesen.

Tőle nem messze egy csoport diák ült nagy csendben, kezükben papírt tartottak és nagy figyelemmel kísérték egy felnőtt, valószínűleg a tanárnőjük előadását. Margit közelebb húzódott hozzájuk és elégedetten állapította meg, hogy majdnem mindent ért a görög szövegből, pedig nem most volt, mikor éjszakánként fáradtan de annál nagyobb lelkesedéssel a nyelvet tanulta. A diákok eleinte kutakodva pillantottak rá, de amikor látták, hogy nem akar mást, csak a közelükben üldögélve élvezni az információk rázúdulását, nem foglalkoztak vele többet. Érdekes, mennyire leköti őket - csodálkozott Margit - a mai diákokról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy a klasszikus tudományok iránt érdeklődnének - szőtte tovább gondolatait, kissé keserűen. - Vagy Görögországban ez nem így lenne?

Figyelmét a tanárnő felé fordította és rögtön feltűnt neki, mennyire odaadóan mesélt a régvolt dolgokról. Olyan varázslatosan hatott minden, mintha csak tegnap történt volna, hogy az athéniak ezekben a padokban ültek és élvezték a színpadon előadott művet. A tanárnő is éppen a szponzorokról mesélt, olyan információval bővítve Margit tudástárát, amiről eddig nem hallott, vagy talán igen, de elfelejtette. Érdekesnek tartotta, hogy a szponzorokat az általuk felajánlott támogatásért megajándékozták. És az ajándék mindig ugyanaz volt, a tripusz. A bronz tripuszok, ahogy a nevük is utalt rá, háromlábon álló mély tálak voltak, melyekben hálatüzeket égettek. Ezeket kétoldalt, a tripuszok útján helyezték el, ez volt az az út mely az ókori Agorát összekötötte a Dionüszosz szentéllyel. Nem lehetett utolsó élmény ezen a tripuszok által megvilágított úton este végigsétálni - képzelte maga elé a látványt Margit. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a nézőtér végén az egyetlen megmaradt chorégosz emléket, Lüszikrátész barlangját. Felkeltette érdeklődését a sziklába vájt sötét nyílás, és szívesen bement volna megtekinteni a bizánci korban Sziklás Madonna templomává alakított helyiségben a freskómaradványokat. De sajnos ez is le volt zárva, nem engedték a látogatókat bemenni, így meg kellett elégedjen azzal, hogy az egyenetlen, pipacsokkal és sárga-fehér margarétákkal borított füves, néhol sziklás talajon körbejárja. A diákok is felszabadultan rohangáltak, miközben a tanárnő kissé nehézkesen mászta meg a padokat a barlangtól elválasztó meredek lejtőt.

Margit szóba elegyedett vele. Arra volt kíváncsi, vajon szokás-e ez, hogy a tanulókat vasárnap várost nézni viszik, vagy esetleg az ásatási területeket járják rendszeresen? A tanárnő nagyon kedvesen válaszolt, örült az érdeklődésének meg annak is, kicsit ő is beszédbe elegyedhet valakivel és enyhítheti a történelmi előadás okozta feszültségét, fáradtságát. Elmesélte a lánynak, hogy van sok tanár, aki így tanítja a gyerekeket, de vannak sokan, akiket nem érdekel a mesterségük, és csak azt nézik, minél hamarabb túl legyenek egy-egy órán. Emberfüggő a dolog, úgy mint bárhol. Neki ez a hobby-ja, mióta behatóbban megismerkedett az ógörög világgal és kultúrájával, azóta a szabad idejét is ennek szenteli, olvas, tanulmányokat készít, a gyerekeket kirándulni viszi és minden alkalmat megragad, hogy megszerettesse velük a klasszikus világot. Eleninek hívták és nagyon szimpatikus volt, alig pár évvel idősebb mint Margit. Addig addig beszélgettek, amíg Margit elmesélte neki életének a görögségre vonatkozó részleteit.

- Örülök annak, hogy érdekli a történet, vagy a "mániám", hogy úgy mondjam - nevetett fel - csak lehet kicsit hosszúra nyúlik majd a mese, amúgy nem beszélek sokat, de ebbe a témába nagyon bele tudok merülni és nehéz megállnom.....

- Sétáljunk kicsit a Péripatoszon - javasolta Eleni - a gyerekekkel tulajdonképpen befejeztem, még egy-két dolgot szeretnék nekik elmondani, de van időnk beszélgetni is.

Elindultak a Péripatosz út maradványain, ez volt a körsétány melyen a színészek és a nézőközönség az ókorban megközelítette a színházat. A szó maga sétát jelentett, és mivel végigvonult az Akropolisz alatt, mintegy körbeölelve azt, méltán nevezték így, hisz elképzelni sem lehetett szebb helyet egy gondolatokkal teli barangoláshoz. Mielőtt Margit a maga történetét folytatta volna, eszébe jutott hogy március van, ebben a hónapban rendezték az ókorban Dionüszosz isten nagy ünnepét.

- Az én történetem valahol ott kezdődik, hogy mikor először voltam csak egyetlen hétig Görögországban, nehezen tudnám megmagyarázni, hogy mi volt az, de nagyon megfogott az egész. Mikor hazajöttem nekiálltam görögül tanulni, csak hát nem volt olyan egyszerű, nem találtam könyveket, és senkit aki segíthetett volna. Úgyhogy az újgörög-magyar szótárból kezdtem el tanulni, a betűket, szavakat, még a nyelvtant is a hátsó jegyzetekből. Emlékszem ezzel keltem, ezzel feküdtem.. Persze a legtöbben kinevettek, hogy mire jó, meg hogy így nem lehet megtanulni úgyse, stb., de nem nagyon érdekeltek szerencsére. Görög szövegem sem volt semmi, akkor még nem ismertem az Internetet, ott találtam volna, hanem az élelmiszerek csomagolásán nézegettem a görög részt.. A Kinder tojás papírjáról például lefordítottam, hogy "az apró részeket a gyerekek lenyelhetik..". Csak hát bajban voltam a kiejtéssel, még csak nem is hallottam görög beszédet addig.. Ekkor találkoztam egy ismerősömmel, aki ismert egy idős görög bácsit Pesten, őt kértem meg, hogy segítsen - mesélt Margit belefeledkezve az emlékekbe.

- De mégis mi volt az, ami téged ennyire megfogott? - kérdezte Eleni kíváncsian.

- Nem tudnám megmondani pontosan - válaszolt Margit - valahogy olyan különlegesnek érzem nemcsak magát a görög népet, hanem még a levegőt is Görögországban. Van valami itt, ami engem végzetes erővel vonz.

- Rettenetesen kíváncsivá tettél - mosolyodott el most Eleni - meg kell bocsátanod azonban egy pillanatra, valamit szeretnék a gyerekeknek mesélni mielőtt tovább megyünk. Olvastál a márciusi Dionüszosz ünnepekről, amik 6 napig tartottak?

- Igen, de nem sokat tudok róluk.

- Na akkor figyelj két percig, utána folytathatjuk a beszélgetést.

A Dionüszosz ünnepnek jól megszervezett programja volt, tudta meg Margit. Első nap volt a szent felvonulás, melynek során a szent Dionüszosz szobrot elhelyezték a ma rombusszal jelölt helyen álló oltáron. A második és a harmadik napon énekelték a ditirambusokat, ezek a költemények Dionüszosz életéről szóltak. A következő három napon voltak a színielőadások, ezeket végül rangsorolták, kiosztva az első, második és harmadik helyet az arra érdemeseknek. Nagy kár, hogy Periklész odeonjából semmi nem maradt - fordult most hozzá a tanárnő. Mennyire más lenne látni, mennyivel könnyebb lenne megjegyezni és megérteni azt, hogy az odeon tulajdonképpen zárt színházat jelent. Ebben a fedett színházban, melyet a görög világ egyik legszebb épületének tartottak, tartották meg az énekversenyeket, itt hallgatták meg a művészeket a chorégoszok.

A két nő és a csoport viháncoló diák a Herodus Atticus színház felé vette útját. Margit folytatta a mesélést.

- Feladtam egy hirdetést is az athéni Garfield újságban, hogy levelezni szeretnék, és kaptam is 4-5 levelet. Eleinte egy hét volt mire megírtam egy -egy válaszlevelet, nagyon egyszerű mondatokkal, de azt hiszem mindenki örült, hogy igyekszem megtanulni görögül, és hogy olyan lelkes vagyok.. Ezt azóta is tapasztalom, hogy akivel csak beszélek, görög emberrel, megtiszteltetésnek veszi, hogy a saját nyelvén szólok hozzá, és dicsérnek a szeretetemért..

- Hát hogyne - szólt közbe Eleni mosolyogva - engem is rögtön levettél a lábamról.

- Ha belegondolok nekem is jól esne ha valaki bármilyen más országból megtanulna magyarul csak mert úgy szereti Magyarországot.. - nevetett fel most Margit is. - Az egyik levelezőbarátomtól kaptam néhány nyelvtankönyvet amit az iskolások használnak, azokon is átrágtam magam. Sajnos a bácsihoz csak két alkalommal tudtam menni, mert beteg lett.. Szóval még ott tartottam, hogy alig kétszer szólaltam meg görögül, amikor meghívtak Athénba, én meg nagy bátran elmentem, kiszálltam valahol a buszból a külvárosban és valahogy eltaláltam a címre, az egyik levelezőtársamhoz. 3 hetet töltöttem náluk, és csak szívtam magamba a görögöt.. Őt is elhívtam hozzánk, és tulajdonképpen ettől a fiútól tanultam meg rengeteg dolgot, majdnem mindent. Sok barátot is találtam azóta is a barátaim.. Vettem még tankönyveket, általános iskolásokat a legtöbbet, és csak tanultam állandóan. Még a zene segített sokat, felvettem görög előadók zenéjét, nagyon sok kifejezést tanultam meg az énekekből. A legboldogabb pillanatom az volt, amikor hirtelen, ahogy valamit hallgattam, az addig érthetetlen dalszöveg kitisztult és értettem mit énekelnek. El sem hinnéd mennyire örültem.. Rengeteget dolgoztam, hogy eljussak pár napra Görögországba.. Aztán egy újságban olvastam egy hirdetést, hogy görög tolmácsot keresnek egy útfilm forgatásra, még aznap jelentkeztem, és egy hét múlva indultunk Görögországba!! És akkor valóra vált az összes álmom, vagyis még annál is több, mert arról nem is álmodtam, hogy akár csak egy szigetre is eljuthatok, és hosszabb időt kint tölthetek.. Ez egy 3-4 hónaposra tervezett forgatás volt, fizetés nélkül vállaltam, cserébe az utazásért, és hát fantasztikus volt.. De ne gondolj valami luxus útra, hárman voltunk, egy rendező és egy operatőr, és én.. Engedélyeket intéztem, beszéltem az összes helyi idegenvezetőkkel, főztem, vezettem a kocsit, szóval mindent csináltam, de nem bántam.. A költségvetés elég szűkös volt, úgyhogy végig a tengerpartokon aludtunk hálózsákban, vagy a kocsiban ha néha esett. Őszintén ezt élveztem a legjobban, nincs annál szebb dolog mint Kréta vagy Rodosz valamelyik gyönyörű partján, a langyos estében aludni, vagy nézni a csillagokat.. Sajnáltam is az időt az alvásra, sokszor el sem aludtam olyan boldog voltam.. Mielőtt elindultam az útra, már nem nevettek ki azok, akik azelőtt mosolyogtak rajtam.. Végül 6 film készült az útról, megnézheted a honlapjukon őket, most készül az oldal.. De a filmek már fent vannak és néhány szöveg, és kép.. A Korfus képek közé van keverve egy az athéni szelek tornyáról, biztos észre vennéd, már szóltam, hogy vegyék ki, lehet már kivették.. Nem is tudom hogy fejezzem ki magam, nem akarok nagy szavakat használni, de valahogy Görögországban megtaláltam önmagam, és azt hiszem, hogy amit az igyekezetemért kaptam, az csak engem igazol, mert szerintem szép dolog, hogy 6 ilyen útifilm végén ott a nevem. Ne érts félre nem felvágni akarok vele, tényleg sokat tanultam, és tettem érte, nem az ölembe hullott.. Láthattam a Jón szigeteket, Krétát, Rodoszt, Szantorinit, Mikonoszt, a Peloponnészoszt, Thasszoszt, Athént.. Athént nagyon szeretem minden hibájával együtt, nem tudom miért, egyébként nem vagyok oda a nagyvárosokért, a vidéket szeretem mindenhol.. A forgatás óta intézem a film "ügyeit" a készítőkkel, mivel kint is szeretné forgalmazni a filmeket, illetve már forgalmazza is.. Bébiszitter is voltam kint egy ideig, itthon is, nagyon szeretem a gyerekeket, de akkor sem fizetésért, csak, hogy tanulhassak, tapasztalhassak.. Még nagy álmom, hogy könyvet írjak Görögországról, már irkálom is egy ideje, ha más nem a magam örömére.. Tanítani járok két görög-magyar kisfiút görögül, aki Budapesten laknak hozzám közel, az apukájuk görög, csak kamionos és alig van otthon, ezért kértek meg engem. Ennél nagyobb megtiszteltetés nincs is, hogy görög gyerekeket én tanítgassak a nyelvre..! Mit is hagytam ki? Volt egy elég komoly kapcsolatom egy görög fiúval, de csalódtam benne, nem vagyok túl tapasztalt ilyen téren..

A szobám olyan mint egy görög múzeum.. Képek, térképek, és bármi ami kapcsolatos Görögországgal.. Mielőtt kiutaztam volna fejeztem be egy képet, üvegfestékkel csináltam, azt hiszem le tudom fényképezni, és elküldöm majd neked ha érdekel. . . .

Ha meglátom Görögországot a tévében, vagy hallok róla, belesajdul a szívem úgy hiányzik. Igaz, hogy mindenkinek a tenger jut róla eszébe, de én máshol is szeretek lenni, csak Görögország legyen.. Az idősekkel is szeretek beszélgetni, szeretem amikor boldoggá teszek valakit, hogy megtanultam görögül.. Sok receptet gyűjtöttem össze néniktől, egyszer majd írok egy szakácskönyvet.. Egyébként technikumot végeztem, most szeretnék felvételizni főiskolára, illetve egyetemet is megpróbálok, görög nyelvész szakon, vagy ókor, illetve régészetet, valami témába illőt.. Tudom, hogy van aki egész életében nem találja meg amit szerethet, hobbyt, vagy amit szenvedéllyel csinálhat, de én olyan szerencsés vagyok, hogy igen, és nem érdekel ki mit mond..

Hát valahol itt tartok most.. - fejezte be teljesen kimerülve Margit az elbeszélést.

Eumenos stoa

Szótlanul álltak az Eumenusz sztoa maradványai közt. Eleni nem tudta mitől hatódott meg hirtelen, ettől a furcsa lánytól, aki hirtelen így kipakolta neki teljesen ismeretlenül szíve dolgait vagy a hajdan oszlopos csarnoktól, amit II. Eumenosz, Pergamon uralkodója épített az Athéniek számára. Annak idején itt gyűltek össze a nézők az előadások szüneteiben és itt beszélgettek, érdekes most ő is itt beszélget ezzel a szimpatikus magyar lánnyal.

- Látod Margit, a színházlátogatás módja sem sokat változott - mondta nevetve a lánynak - akkor is kávézgattak a szünetekben, na, nem kávét de ki tudja milyen italokat fogyaszthattak, hisz nem volt egyszerű dolog végigülni egy előadást, körülbelül 8 órát tartott.

- Ki tudja mit tartalmazott egy Dionüszosz előadás? - fordult most a gyerekekhez.

Sokan jelentkeztek, egy kis termetű lányé lett a szó végül. Margit megfeledkezett a maga meséjéről, amíg hallgatta. Megtudta, hogy mindig kötelezően volt komédia, szatíra és tragédia is a programban. Magában kesergett, ahogy Elenit hallgatva megtudta, hogy a csarnok köveit a rómaiak majd a törökök elhordták, más munkálatokhoz felhasználva azokat.

- Margit nem is tudom mit mondhatnék, olyan megható az, amit mesélsz, hogy igazán nem tudom mit mondjak. Sajnos manapság nagyon kevesen foglalkoznak ezekkel a dolgokkal, történelemmel, vagy egyáltalán, valami komoly elfoglaltsággal, ezért is hihetetlen az, amit tőled hallok.

Margit megsimogatta a Hümétoszi márványból épített alapépítményt és szemét hálásan a mai Athént keletről határoló Hümétoszra, vagy újgörögül Imitoszra emelte. Időközben elértek az Eumenusz sztoa végéhez épített Herodes Atticus odeonhoz.

- Hát semmit, tudom, nincs mit erre mondani - nevetett fel - de legalább a görögök értékelik ezt, míg otthon kicsit bolondnak tartanak. Sajnos nekem hiányzik az életemből az, ami Herodesnek megadatott - fordult most szomorúan a bezárt kapujú nyílt tetejű színház felé.

- Mire gondolsz? - kérdezte Eleni, kicsit nehezére esett a másik ide-oda csapkodó gondolatait követni.

- Hát a nagy szerelemre. Herodes igen szerethette a feleségét.

- Igen - értett most egyet a tanárnő, és a gyerekekhez fordult. - Ezt a ma is használt, híres akusztikájú színházat i.sz. 160-ban Herodes a felesége, Regilla emlékére építtette.



Herodes Atticus odeon

Margit bekukucskált a rácsos kapun, a valamikori fényűző, cédrusfatetejű, most szabadtéri színház körterére. A hatalmas színpadot márványborítás, fülkék, oszlopok, szobrok díszítették régen, a padlót mozaik borította. Elképzelni sem tudta, hogy lehetett ezen a helyen a Bizánci évek alatt bíborszövet-gyár, de azt sem, hogyan használhatták a törökök erődnek a gyönyörű épületet. Hálás pillantását az Athént északkelet felől védő Pentelisz hegyre emelte, hisz innen hozták a híres Pentelikoni márványt, amiből a színház üléseit 1950-1961 között teljesen helyreállították. A színház azóta az augusztusban és szeptemberben megrendezett Athéni Fesztivál színhelye.

A bezárt kapuk előtti szabad téren, amit kőlapokkal borítottak sok ember sétált, gyerekek bicikliztek. A széles járda széleit dús, magas bokrok szegélyezték, sokan ültek alattuk az árnyékban.

Margitot kifárasztotta a meleg, a szikrázó napsütés, az órák óta való lábonállás, az erőfeszítés az abban lévő igyekezetében, hogy helyesen és érthetően beszéljen görögül, valamint azt is megértse, amit neki mondanak. Nagyon szimpatikus volt neki Eleni, nem bánta, hogy kitárulkozott neki. Nehéz szívvel búcsúztak egymástól, miközben mindketten megígérték a másiknak, hogy föltétlenül tartani fogják a kapcsolatot, és még amíg Margit Athénban tartózkodik, találkoznak.




íródott: 2003-ban

megj.:
Margit valós személyt ábrázol, apró, a novella megírásához szükséges ferdítésekkel, ami a valóságos személy életét illeti.
Köszönöm Sz.M.-nek a rövid ideig tartó, de tartalmas barátságot.



Görög sztori: Tassia csodálatos élete

Mottó: Hihetetlen hogy egy telefonbeszélgetésen áll vagy bukik a világ sorsa.


Addig a pirosló őszi napig Tasszia meg volt elégedve az életével. Úgy látszott, minden rendben halad a maga útján. Nem volt soha nagyravágyó tipus, nem kívánta megváltani a világot. Nem képzelt az életébe sem sorsdöntő fordulatokat, sem tragédiákat de még a fehér lovon megjelenő hercegre sem vágyott. Mindig azt akarta, pont azt, amije addig a kellemetlen és történelmi pillanatig volt, a csendes családi életet, megbízható és mindig jelenlévő anyai háttérrel, egy jól kereső férjjel és egy kis szöszke gyermekkel. Nem volt nehéz ezt sem megkaparintania, sosem kellett semmiért különösebben megküzdenie, hát ezért sem. Rövid idővel azután hogy Itáliába ment, ahol orvossá kívánt válni, a sors vagy inkább a balsors elébe hozta Vangeliszt. Amikor most belegondolt múltja ezen időszakába, bizony az idegei felborzolódtak. Mennyi elvesztegetett idő! Mennyi elvesztegetett óra a szerelem oltárán! Egy elvesztegetett élet…

Az első év befejeztével Tasszia számára az egyetem is befejeződőtt, hisz Vangelisz nem bírt tanulni, csak úgy, ha valakinek felolvashatott, magyarázhatott, ha valaki őt kikérdezte és valakivel együtt megtárgyalhatta, elemezhette a tananyagot. Ez a valaki értelemszerűen Tasszia lett. Így Tasszia számára a fényes orvosi jövő hirtelen fénytelen, de annál boldogabb családi élet eljövendő képévé zsugorodott, és ő elkötelezetten vetette bele magát, nem a szerető, hanem inkább az anya szerepébe. Vangelisz sikeresen elvégezte az egyetemet, majd a szakosodást és visszatérve Athénba, rögtön elhelyezkedett, mint urológus sebész az egyik nagy kórházban. Tasszia számára úgy nézett ki, folytatódik a nyugodt és védett családi élet. A házasság megkötése után közös házba költöztek az anyósékkal, lent a fiatalok, fent az anyósék, a közelben pedig egy bérelt lakásban, Tasszia szülei.

Az első felhők akkor kezdtek gyülekezni, mikor az anyós mindenbe beleszólt. Nagyon megszokott történet, hogyan is bírta volna elviselni, hogy egyetlen, elkényeztetett fiacskáját hirtelen más kezek simogassák, más becézze, más gondoskodjon róla? Nem mintha Tassziának minden vágya a háztartás ellátása lett volna, de úgy, ahogy tudta, végezte, saját anyja pedig, bőven és gyakran besegített. Lassan-lassan Tasszia kezdte úgy érezni, hogy megőrül ezekkel az emberekkel, az anyós bármikor lecaplatott az emeletről és beült, a vendégeket rendszeresen levitte a menyéhez, úgy tett mintha valami állatkertben a ritka állatfajokat mutogatná, hiába főzőtt a Tasszia, a kedves mama mindig megpróbált külön főzni, és félretenni a fia számára finom falatokat, mintegy lehurrogva a menye főztjét. Sok apró szúrás, bosszankodás, amik nem használtak Tasszia általános közérzetének.

Ezt az időszakot semiképp sem sírja vissza, az biztos.

Aztán kicsit minden jobb lett, ahogy Tasszia elment dolgozni. Jó munkahelye volt, egy nagy állami vállalat irodájában dolgozott, ahol megbecsülték, szerették és barátságokat alakított ki. De a gondok egy idő után visszatértek. Anyósa továbbra is belegyalogolt az életébe, durván és hívatlanul bármikor, régi és új barátait pedig maga Vangelisz üldözte el mellőle. Nem lehetett azt kibírni, ahogyan egy-egy vacsora alkalmával unott és közönyös pofával ült, néha-néha eleresztett egy óriási ásítást, a beszélgetésbe soha nem szólt bele, sőt el-elvonult a mobiltelefonján fontos megbeszéléseket tartani. Tasszia úgy tett, mint aki nem veszi ezeket észre, veszekedést sosem szított, mindent elfogadott a férjétől, lassan elmaradtak a barátok, a vacsorameghívások, a vidám esték és maradt a fárasztó napi rutin, az esti televizió és az unott ölelkezések a fárasztó nap után, melyekben már senkinek nem telt öröme.

A csecsemő fiú lett, egy csodaszép aranyszőke kisfiú, aki ahelyett, hogy a családi békét meghozta volna, még inkább gyengítette a szálakat. A szülési szabadság után Tasszia visszament dolgozni, anyja vigyázott a gyerekre, de a délutáni órákban anyósának a beavatkozását borzasztó nehezen viselte. Lassan-lassan teljes apátiába süllyedt, eltespedt, érdektelenné vált minden iránt, aztán fejfájásos majd reszketéses rohamok jöttek rá. Olyan állapotba került, hogy az orvos azt tanácsolta, törjenek ki az ördögi körből, mire Vangelisz is lépésre kényszerült, feladta a lakást és másikat béreltek, messze, Athén északi részében, ahova nem volt egyszerű dolog elbuszozni, vagy akár saját autón eljutni a déli részről, ahol addig laktak, és ahol az anyósék maradtak.

Tasszia sosem lett a régi. Hét év után, férje noszogatására, abbahagyta a munkát is. Valójában most, ahogy visszatekintett az eltelt évekre, őmaga sem tudta ki volt a hibás, de azt bizonyosan tudta, hogy munkahelyét nem kellett volna feladnia. Az biztos, hogy sosem kényszerült valódi, életszagú problémákkal szembenéznie. Soha nem volt egyedül, nem harcolt az ár ellen, élete mindig védett volt, anyja mintegy mágikus kört vont köré, mely nem engedte a világ valós problémáit betörni. Neki sosem volt gond az, hol hagyja a beteg gyermeket, ki hozza haza a kicsit az óvodából, később az iskolából, sosem volt probléma a közepes fizetés, soha nem voltak anyagi gondjai, de még az orvosokhoz is protekcióval mehetett, és persze a legjobb nőgyógyásszal szült. Mégis….talán jobb lett volna a saját lábán állni, talán nem törhetett volna rá a depresszió, ha rákényszerül arra, hogy valamit tegyen, de úgy, hogy az a valami, felülmúlja minden erejét. Soha nem kellett kipróbálnia azt, ami más fiatal anyák számára mindennapos, hogy félig ájultan a fáradtságtól, csak tapossa a mókuskereket. A fáradtsága kezelhető szinten volt mindig, hisz bármikor megkérhette anyját, vegye át a gyermeket hogy ő pihenhessen.

Mikor belehallgatott abba a telefonbeszélgetésbe és megfordult vele a világ, mintha apró videoklippek ugrottak volna elébe az addig közösen leélt életükből. Látta magát, ahogy délelőttönként tesz-vesz a lakásban, ellátja a háztartást, elmegy a szüleihez, viszi-hozza a gyermeket az iskolából, látott képeket felvillanni a rengeteg külföldi útról, amelyeken Vangelisszel voltak.

Amikor a 12 éves fia szólt neki, hogy menjen be a szobájába és a dupla telefonon hallgasson bele férje beszélgetésébe, éppen azt tervezte, hova menjenek nyaralni a nyáron. Külföldi útjaiknak egy részét orvosi konferenciák tették lehetővé, másrészét pedig a maguk erejéből, saját zsebükből fizették. Vangelisz sokat járt egyedül is konferenciákra, ezek minden menő orvos fáradtságos és egyben kellemes kötelezettségei voltak. Tasszia időközben a vissza-visszatérő depressziós hullámoktól elhízott, eltespedt és már nem ment szívesen vele mindenhova. Különben is ott volt a gyerek, aki éppen a pubertáskorba lépett, sokat kellett vele is foglalkoznia.

A telefonban a férje hangja teljesen idegennek hatott, ahogy az utolsó szerelmi légyott viszontagságain hevült szeretőjével. Az egész annyira hihetetlen volt, annyira meseszerű, annyira az irrealitás határán lebegő!

Tasszia hirtelen kilépett önmagából, és messziről figyelte azt az elkeskenyedett szájú, sápadt, gyülölettől elkerekedett szemű negyvenes nőt, saját magát, amint elfehéredő ujjakkal szorítja a kagylót füléhez, és amint elváltozott hangon rikácsol a telefonba, miközben mellette a fia a blúzát rángatja, és próbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant.

Csoda, hogy nem kapott szívinfarktust vagy egy agyvérzést. Csoda, hogy túlélte. Hogy is történhetett meg?

Annyira hihetetlen az egész így visszagondolva ennyi év távlatából. Annyira hihetetlen, hogy sosem tanították meg, hogyan kell felállni egy csapás után és mindent újra kezdeni. Ott maradt, abban a házban, munka nélkül, a depressziójával, felnevelte a gyermeket aki most otthagyta, kilépett a világba. Ott maradt a semmivel, egy elromlott élet emlékeivel, egy kocsival és egy bérelt lakással melyet még mindig Vangelisz fizetett. Szerencse hogy a nyugdíja meglesz, a minimális, de lesz. De arra is még várni kell. És addig?

Nyalogatja sebeit egyedül, árván, megbántottan, az életet nem értve, nem is akarván megérteni és azon gondolkodván folyton, hogy mit vétett és kinek……



Igaz történet.
Íródott: 2006-ban