Margit öt évvel ezelőtt járt utoljára Görögországban. Mint ahogy rendes turistához illik, minden alkalommal bejárta a központot, felment az Akropoliszra, sétált az ókori agora száraz füvei között.
De ez a mostani látvány teljesen új élményként hatott rá. Nem jött, hogy higyjen a szemének, mennyit változott Athén az elmúlt öt év alatt! Régen az Akropolisz sziklás dombját csak az ókori városra épült régi negyed, a Pláka felől volt érdemes megközelíteni, de ma úgy tűnt, mintha Athéné istennő megelégelte volna a két évezredes hallgatást és új ruhába kívánta volna bújtatni a róla elnevezett várost. Az Akropolisz Filopápú domb felőli oldalán, a déli lejtőn, a '90-s években még szó sem lehetett volna arról, hogy az ember élvezze a gyalogos sétát, tudta ezt jól Margit, hisz már sokszor járt itt. Őrült forgalom szorította fel a járókelőket az utca szélére vagy a keskeny járdácskára, akik pedig ennek ellenére lesétáltak a Hadrianus kapuig, megtölthették tüdejüket kipufogógázzal. Arról nem is beszélve, hogy az Akropolisz dombjáról leérve, hősies tettnek számított átjutni a Szigrou, Aeropagitou és az Amaliasz sugárút kereszteződési pontjánál a Hadrianus kapu felőli oldalra. Most, a régi forgalmas út helyett széles körsétány szegélyezte a dombot, erre a sétányra lépett ki az ember az Akropolisz nevű metróállomásból. Apropó metró, Athénbe érkezve, az első kellemes meglepetés akkor érte Margitot, amikor arról értesült, hogy végre, több évtizedes munkálatok után, a görögöknek sikerült átadniuk az egész várost átszelő, új metróhálózatot az utazóközönségnek.
- A metróval és a kéregvasúttal most már Athén bármely részébe el tudok jutni - válaszolta barátnőjének, Zsuzsának, aki azon idegesítette előre magát, hogyan fogja megoldani majd Margit azt, hogy eljusson azokra a helyekre ahová készült.
Margit náluk lakott, az északi részen, Kifissia negyedben. Csak pár napja érkezett, annyi év óta nélkülözött, szeretett városába, kiéhezetten mindenre ami görög. Zsuzsa 15 éve élt Athénben és persze nem volt annyira elragadtatva a várostól mint Margit. Tudta, barátnője napok óta arra készül, hogy egy egész napot töltsön el az Akropolisz körüli területeken, azokon a helyeken, amiket régen nem lehetett bejárni, csak az Akropolisz fennsíkjáról csodálni. Zsuzsa tudta, Margitnak nem lesz nehéz dolga terve kivitelezésében, mert Dionüszosz szent területe nagyon könnyen elérhető, látogatható, mert az Akropolisz nevű metróállomás közvetlen közelében van. Ráadásul vasárnap ingyenes a belépés, mint minden archeológiai, ásatási területre egész Görögországban. Ezért nem is akart vele menni, volt neki elég gondja, baja, dolga a hétvégén, örült, hogy ezt az utat megúszhatta.
Margit olvasott róla, hogy Dionüszosz isten ókori színházát 1938-ban hozták napvilágra, de a valamikori szent hely csak most enged titkaiba szabad bepillantást. Emlékezett arra is, hogy akkor, amikor először pillantotta meg a színház romjait az Akropolisz fennsíkjáról, a vastag és széles várfal maradékain üldögélve, mennyire elcsodálkozott azon, milyen kicsinek és jelentéktelennek tűnt onnan fentről az egész telep. Dionüszosz neve mindig is felélesztette benne a heves érdeklődést, hisz tudta, ő volt a bornak és a pajzán jókedvnek az istene, nevéhez titkos misztériumok és furcsa vallási szertartások mítosza fűződött, nem lehetett unalmas dolog az ókorban mint beavatott, részt venni az istenség imádatának szentelt rendezvényen. Megpróbálta barátait, a kedves házaspárt is meggyőzni, hogy vele tartsanak, de nekik külön kín lett volna a vasárnapjukat elrontani azzal, hogy lemenjenek Athén központjába. Így mondták: lemenni, itt mindenhova le- vagy felmentek, mindig a tengerhez viszonyítva földrajzilag a célhely fekvését, ezen néha jól elszórakozott magában Margit. Zsuzsával azon ábrándoztak, hátha találnak valami apró jelet, ami fölidézhetné a hajdan rendezett Misztériumok valós hangulatát. Mindketten sokat olvastak a témáról és tudták, hogy a történészek majdnem teljes bizonyossággal állítják, ezek a rendezvények mindig orgiákká fajultak. Pedig tulajdonképpen senki nem tudja, senki nem merte leírni, valójában mik történtek a Dionüszosz ünnepségek alatt - jegyezte meg mindig Margit mikor erről volt szó közöttük. Ezen a szép vasárnapon Zsuzsa azt mondta, ráhagyja a felfedezést, megbízik benne, majd az ő szemével is felmérheti Margit a terepet, ő inkább a családdal foglalkozik, jobban mondva a háztartás abszolút nem felemelő dolgaival.
Így hát egyedül indult neki ezen a márciusi, verőfényes reggelen az útnak, amit nem is bánt különösebben, legalább úgy bámészkodhat, ahogy akar, nem kell senki miatt sietnie. A Kifissia negyed metró, illetve kéregvasút megállójához a barátnője kocsival vitte, nem volt messze a lakásuktól, talán egy húszperces séta gyalog, de Zsuzsa mégis ragaszkodott ahhoz, hogy Margitot kocsival vigye el legalább odáig, úgy érezte, ennyivel tartozik neki azért, hogy nem akart vele tartani a központba. A "treno" - így nevezték itt a metrót is, a kéregvasútot is, a vonatot is az emberek - hamar indult, ez volt az északi végállomás, mindig volt a sínen szerelvény, így nem kellett soha lábon álldogálva várni. Röpke félórás út után, az Omonoia megállónál, Margit átszállt a másik vonalon futó kocsikra és nagyon hamar az Akropoliszhoz érkezett. Ahogy a mesterséges fénnyel kivilágított föld alatti helyiségek után a napvilágra került, hunyorogva bár, de rögtön észrevetette Dionüszosz szent területét.
A kapun belépve és a látogatási díjat kifizetve, mélyet szippantott a tavaszi levegőből és elégedetten vette szemügyre a helyet. Nem is tudta hol kezdje. Megilletődve gondolkodott el azon, hány és hány láb taposhatta itt őelőtte ezt az évezredes szenvedésekkel áztatott földet, elképzelte, ahogy előkészületeket végeznek az isten kultusza, a nagy Dionüszeia ünnepségek megrendezéséhez. Az ünnepség színhelye itt volt, ahol most ő bámészkodott. Az ókori színház mellett valamikor az isten szentélye állt, érdekes volt elképzelni ahogy a vallásos ünnepségek egybefolytak a ma nagyon is világinak számító táncokkal, játékokkal, kórus és zeneművek előadásával.
Az is érdekesnek tűnt számára, hogy az isten imádatának helye az i.e. 6. századig Boiociában volt, majd ki tudja milyen okokból kifolyólag - valószínűleg politikai okokból - gondolta ironikusan Margit, átköltöztettek minden vele kapcsolatos dolgot Athénba. Nem sok látogató koptatta Margit mellett a köveket, egyáltalán nem voltak annyian, amennyien nyáron szoktak lenni. Margit áldotta okosságát, melynek eredményeképpen kivitelezte, hogy tavasszal látogasson Görögországba. Ismerősei próbálták meggyőzni, hogy nyáron menjen inkább, persze, hisz nekik a tengerben fürdés volt a mindenük, ezért nem tudták Margitot megérteni, akinek a fürdés másodlagos volt, ő elsősorban a régi, az ókori levegőből szeretett volna mélyet szippantani.
Margit Budapest egyik központi részén lakott szüleivel. Egy nagy nemzetközi cég munkatársa volt egy éve, azóta, hogy a technikumot befejezte. Mióta a céghez került, szusszanni sem maradt ideje, pedig régen rengeteget olvasott. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy dacolva munkahelye vezetőinek akaratával szabadságot harcoljon ki erre az időszakra, és eljöjjön pihenni. Úgy érezte, ennyivel tartozik magának, hisz az életkörülményei által diktált iramot elég nehezen bírta és az nemcsak neki, de a szüleinek is nagyon rossz volt. Most megpróbált teljesen kikapcsolni, élvezni azt, ami régen a hobbyja, a mindene volt, szívni a görög levegőt és magába fogadni azt, amit lehet.
Az őrök házikója mellett jobbra kanyarodott, és kíváncsian szemlélte a kiállított szobormaradványokat. Hihetetlen tökéletességben voltak azokon ábrázolva a ruhák, leplek redői, a még töretlenül, hibátlanul megmaradt lábak finom vonalai. Pár lépés és a lány máris ott állt az ókori színház maradványa előtt a sziporkázó napsütésben, amit felerősítve vertek vissza a márvány és kőszékek évezredek érintésétől bársonyossá simult felületei. Margit ismerte a színház történetét és most hirtelen annyira megilletődött, hogy a szeme könnybe lábadt.
- Vajon kik ülhettek akkor a székekben amikor ez történt? Vajon volt halálos áldozata is a balesetnek? Mit is tettek akkoriban vajon, amikor ilyen sürgősségi esetek álltak fent? - merült el Margit gondolataiban - Ma is mennyire szorult helyzetben vagyunk, mikor hirtelen orvosi segítségre van szükségünk, mit tehettek ezek a nagyszerű és érdekes emberek, az ókori görögök a technika mai, modern vívmányai nélkül, ilyen helyzetekben?
Egy biztos, nem tetszhetett a dolog senkinek, mert a Dionüszosz színházat átköltöztették a mai helyére, az Akropolisz déli lejtőjére, kivájták a domboldalt úgy, hogy lent kialakították az orchéstra helyét, mögötte pedig egy faépületet emeltek, ahol a színészek öltözői voltak. Az orchéstrával szemben, az Akropolisz oldalán félkör alakban padokat helyeztek el, de a félkör oldalsó vonalainak a megteremtéséhez ki kellett alakítsák a teret. Ezt úgy érték el, hogy a domb természetes lejtését a színháztól jobbra és balra megtörték, a földet elhordták, erős kőfalat emeltek, majd a faltól kiindulva megteremtettek egy nem természetes lejtőt, úgy töltve fel megint földdel a területet hogy az a középső, természetes domb vonalát hűen kövesse, azzal balról és jobbról egybekapcsolódva. Íme a tökéletes félkörű nézőtér. Hihetetlen munkák, vajon milyen eszközökkel - kérdezte magában Margit. A választ nem ismerte, de a színház és a valamikor szent terület vázlatát tanulmányozva, elhatározta, amennyire lehetősége lesz rá, utánanéz a könyvekben.
Gondolatai saját életéhez szálltak vissza, miközben a kőből készült padok maradványain olyan magasra mászott, ahonnan a tengerre láthatott volna, ha az újgörögök lakóházai és egyéb épületei nem állították volna meg kíváncsi pillantását. Meleg márciusi dél volt, a lány élvezettel sütette magát a már nyári meleget jósoló Attikai napsugárral. Az ókori színpaddal pontosan szemben foglalt helyet, a sugarak szemből simogathatták napra éhes arcát. Otthon esik az eső - gondolta. - Vajon otthon mit csinálhatnak? Nem tudta megállni, előkapta a mobilját és anyja számát tárcsázta. Miután meggyőződött arról, hogy otthon nélküle is minden működik, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Végignézett a kőüléseken, melyeket i.e. 330-ban, Lükurgosz korában helyeztek a faülések helyére. Hirtelen képzeletében Nagy Sándort látta, hisz ő is akkor élt, igaz, hogy ókori kedvence az Athéniakkal eléggé hadilábon állt abban az időben. Visszaterelte gondolatait Athénba, Dionüszosz közelébe. Érdeklődéssel vette szemügyre az orchéstra előtti sorban lévő hivatalos személyiségek részére készített és fenntartott székeket, a márvány ülések magasított támláit, melyek mindegyikén felirat jelezte, a széken ki foglalt helyet az előadások alatt. A középső, faragott oroszlánlábakon álló trónszerű ülés maga Dionüszosz főpapját illette meg, Margit szívesen beleült volna, de nem lehetett. Az orchéstra, az ugyancsak Lükurgosz idejében emelt kő-színházépület maradványai és a nézőtér első sorai vastag kötéllel voltak körbevéve, akik pedig mégis átbújtak alatta, meg is bánták, mert az éber őr fülsiketítő sípolása az összes turista figyelmét rájuk terelte. Így Margit csak sóvárogva nézte a megmaradt római kori színpad dombormű díszítését, az ábrázolt alakok között két helyen is felfedezte a guggoló Szilénoszt Atlasz pozícióban, Hermészt amint bemutatja Dionüszoszt a trónoló Zeusznak. Tekintete visszaugrott a főpap impozáns székére, a háttámlára aminek reliefje szőlőfürtöt tartó, egymásnak háttal álló szatírpárt ábrázolt, és a kartámlák külső oldalain a kakasviadalt vigyázó Éroszra. - Micsoda egyedülálló szépségek, hol vannak ettől a mai kockaépületek vagy akár a csupa villogó üvegpaloták? A valamikori görög kultúra finoman kidolgozott részleteit évezredek és ellenséges akaratok ereje sem volt képes eltörölni. Mi lesz vajon a mai kultúránkkal? Hogyan maradhat majd fent valami is a mai, újra felhasználható anyagokból álló világunkban? És mi is maradjon fent? Mi az a mai alkotás ami ehhez hasonló páratlan szépségével gyönyörködtethetné az ember lelkét? - gondolkodott akaratlanul kissé fennkölten és elkeseredetten Margit. Ránézett Hadrianus díszhelyére, mely a főpap trónusa mögött állt és rossz érzés fogta el. Persze, valamikor mindent úgy tanult hogy "római-görög", de az régen volt. Most nagyon nem szeretett arra gondolni, elképzelni, ahogy a római birodalom rátelepedett a görög világra és szívta magába annak kiapadhatatlan forrásait, hogy megteremtse a maga óriási kultúráját, melynek biztos alapjait ez a föld adta, melyen ma állt.
Megrázta fejét és visszaterelte gondolatait a görögökre, Platónra gondolt, aki azt írta, 30.000 nézőnek volt hely itt ebben a színházban. Ahogy szétnézett, teljesen hihetetlennek tűnt neki ez a szám, de nem volt most ereje a tűző napon gondolatban Platónnal, ráadásul annak saját szülőföldjén, vitába keveredni. Úgyis mindegy volt hogy 30 vagy 15, a lényeg, hogy ez a színház is, mint a többi ókori görög színház, úgy volt megtervezve, hogy valósággal magába zárta a hangokat, hogy azokat kürtként felerősítve a körkörösen álló padok között felvezesse. És habár ez a színház nem az akusztikájáról volt híres, mint az Epidauroszi, Margit biztos volt benne, hogy az utolsó sorban ülők is, minden elhangzott szót tisztán hallhattak.
Thrászilosz chorégosz emlékműveMargit azon is elmerengett, bizonyos dolgok mennyire nem változnak. Hisz Periklész csodálatos városában sem volt könnyű egy dalt, vagy színdarabot színre vinni. A művészek és a rendezők először egy bizottságnak kellett előadják művűket, őket nevezték chorégosoknak. Mennyire könnyebb lenne az ókori történelem megtanulása - gondolta Margit - ha az ember alapból görögül is tudna, hisz ez a szó ma is, újgörögül is ugyanazt jelenti mint 3.000 évvel ezelőtt, vagyis szponzort. Az ókorban is, ugyanúgy mint manapság, a művészek munkáit fedezni kellett valamiből, ők is meg kellett éljenek valahogy, ételt, ruhát kellett vegyenek, ehhez meg szükségük volt pénzre. A szponzorok gazdag Athéni polgárok voltak, valahogy úgy ahogyan a mai szponzorok is azok - gondolta némi derűvel Margit.
Kokalisz-ra gondolt, a legnagyobb görög telekommunikációs cég tulajdonosára, Vardinojániszra és a többi nagygazdag Athéni milliomosra. Minden csak ismétlődik, más színekkel és körítéssel - sóhajtott fel a napon sütkérezve kéjesen.
Tőle nem messze egy csoport diák ült nagy csendben, kezükben papírt tartottak és nagy figyelemmel kísérték egy felnőtt, valószínűleg a tanárnőjük előadását. Margit közelebb húzódott hozzájuk és elégedetten állapította meg, hogy majdnem mindent ért a görög szövegből, pedig nem most volt, mikor éjszakánként fáradtan de annál nagyobb lelkesedéssel a nyelvet tanulta. A diákok eleinte kutakodva pillantottak rá, de amikor látták, hogy nem akar mást, csak a közelükben üldögélve élvezni az információk rázúdulását, nem foglalkoztak vele többet. Érdekes, mennyire leköti őket - csodálkozott Margit - a mai diákokról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy a klasszikus tudományok iránt érdeklődnének - szőtte tovább gondolatait, kissé keserűen. - Vagy Görögországban ez nem így lenne?
Figyelmét a tanárnő felé fordította és rögtön feltűnt neki, mennyire odaadóan mesélt a régvolt dolgokról. Olyan varázslatosan hatott minden, mintha csak tegnap történt volna, hogy az athéniak ezekben a padokban ültek és élvezték a színpadon előadott művet. A tanárnő is éppen a szponzorokról mesélt, olyan információval bővítve Margit tudástárát, amiről eddig nem hallott, vagy talán igen, de elfelejtette. Érdekesnek tartotta, hogy a szponzorokat az általuk felajánlott támogatásért megajándékozták. És az ajándék mindig ugyanaz volt, a tripusz. A bronz tripuszok, ahogy a nevük is utalt rá, háromlábon álló mély tálak voltak, melyekben hálatüzeket égettek. Ezeket kétoldalt, a tripuszok útján helyezték el, ez volt az az út mely az ókori Agorát összekötötte a Dionüszosz szentéllyel. Nem lehetett utolsó élmény ezen a tripuszok által megvilágított úton este végigsétálni - képzelte maga elé a látványt Margit. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a nézőtér végén az egyetlen megmaradt chorégosz emléket, Lüszikrátész barlangját. Felkeltette érdeklődését a sziklába vájt sötét nyílás, és szívesen bement volna megtekinteni a bizánci korban Sziklás Madonna templomává alakított helyiségben a freskómaradványokat. De sajnos ez is le volt zárva, nem engedték a látogatókat bemenni, így meg kellett elégedjen azzal, hogy az egyenetlen, pipacsokkal és sárga-fehér margarétákkal borított füves, néhol sziklás talajon körbejárja. A diákok is felszabadultan rohangáltak, miközben a tanárnő kissé nehézkesen mászta meg a padokat a barlangtól elválasztó meredek lejtőt.
Margit szóba elegyedett vele. Arra volt kíváncsi, vajon szokás-e ez, hogy a tanulókat vasárnap várost nézni viszik, vagy esetleg az ásatási területeket járják rendszeresen? A tanárnő nagyon kedvesen válaszolt, örült az érdeklődésének meg annak is, kicsit ő is beszédbe elegyedhet valakivel és enyhítheti a történelmi előadás okozta feszültségét, fáradtságát. Elmesélte a lánynak, hogy van sok tanár, aki így tanítja a gyerekeket, de vannak sokan, akiket nem érdekel a mesterségük, és csak azt nézik, minél hamarabb túl legyenek egy-egy órán. Emberfüggő a dolog, úgy mint bárhol. Neki ez a hobby-ja, mióta behatóbban megismerkedett az ógörög világgal és kultúrájával, azóta a szabad idejét is ennek szenteli, olvas, tanulmányokat készít, a gyerekeket kirándulni viszi és minden alkalmat megragad, hogy megszerettesse velük a klasszikus világot. Eleninek hívták és nagyon szimpatikus volt, alig pár évvel idősebb mint Margit. Addig addig beszélgettek, amíg Margit elmesélte neki életének a görögségre vonatkozó részleteit.
- Örülök annak, hogy érdekli a történet, vagy a "mániám", hogy úgy mondjam - nevetett fel - csak lehet kicsit hosszúra nyúlik majd a mese, amúgy nem beszélek sokat, de ebbe a témába nagyon bele tudok merülni és nehéz megállnom.....
- Sétáljunk kicsit a Péripatoszon - javasolta Eleni - a gyerekekkel tulajdonképpen befejeztem, még egy-két dolgot szeretnék nekik elmondani, de van időnk beszélgetni is.
Elindultak a Péripatosz út maradványain, ez volt a körsétány melyen a színészek és a nézőközönség az ókorban megközelítette a színházat. A szó maga sétát jelentett, és mivel végigvonult az Akropolisz alatt, mintegy körbeölelve azt, méltán nevezték így, hisz elképzelni sem lehetett szebb helyet egy gondolatokkal teli barangoláshoz. Mielőtt Margit a maga történetét folytatta volna, eszébe jutott hogy március van, ebben a hónapban rendezték az ókorban Dionüszosz isten nagy ünnepét.
- Az én történetem valahol ott kezdődik, hogy mikor először voltam csak egyetlen hétig Görögországban, nehezen tudnám megmagyarázni, hogy mi volt az, de nagyon megfogott az egész. Mikor hazajöttem nekiálltam görögül tanulni, csak hát nem volt olyan egyszerű, nem találtam könyveket, és senkit aki segíthetett volna. Úgyhogy az újgörög-magyar szótárból kezdtem el tanulni, a betűket, szavakat, még a nyelvtant is a hátsó jegyzetekből. Emlékszem ezzel keltem, ezzel feküdtem.. Persze a legtöbben kinevettek, hogy mire jó, meg hogy így nem lehet megtanulni úgyse, stb., de nem nagyon érdekeltek szerencsére. Görög szövegem sem volt semmi, akkor még nem ismertem az Internetet, ott találtam volna, hanem az élelmiszerek csomagolásán nézegettem a görög részt.. A Kinder tojás papírjáról például lefordítottam, hogy "az apró részeket a gyerekek lenyelhetik..". Csak hát bajban voltam a kiejtéssel, még csak nem is hallottam görög beszédet addig.. Ekkor találkoztam egy ismerősömmel, aki ismert egy idős görög bácsit Pesten, őt kértem meg, hogy segítsen - mesélt Margit belefeledkezve az emlékekbe.
- De mégis mi volt az, ami téged ennyire megfogott? - kérdezte Eleni kíváncsian.
- Nem tudnám megmondani pontosan - válaszolt Margit - valahogy olyan különlegesnek érzem nemcsak magát a görög népet, hanem még a levegőt is Görögországban. Van valami itt, ami engem végzetes erővel vonz.
- Rettenetesen kíváncsivá tettél - mosolyodott el most Eleni - meg kell bocsátanod azonban egy pillanatra, valamit szeretnék a gyerekeknek mesélni mielőtt tovább megyünk. Olvastál a márciusi Dionüszosz ünnepekről, amik 6 napig tartottak?
- Igen, de nem sokat tudok róluk.
- Na akkor figyelj két percig, utána folytathatjuk a beszélgetést.
A Dionüszosz ünnepnek jól megszervezett programja volt, tudta meg Margit. Első nap volt a szent felvonulás, melynek során a szent Dionüszosz szobrot elhelyezték a ma rombusszal jelölt helyen álló oltáron. A második és a harmadik napon énekelték a ditirambusokat, ezek a költemények Dionüszosz életéről szóltak. A következő három napon voltak a színielőadások, ezeket végül rangsorolták, kiosztva az első, második és harmadik helyet az arra érdemeseknek. Nagy kár, hogy Periklész odeonjából semmi nem maradt - fordult most hozzá a tanárnő. Mennyire más lenne látni, mennyivel könnyebb lenne megjegyezni és megérteni azt, hogy az odeon tulajdonképpen zárt színházat jelent. Ebben a fedett színházban, melyet a görög világ egyik legszebb épületének tartottak, tartották meg az énekversenyeket, itt hallgatták meg a művészeket a chorégoszok.
A két nő és a csoport viháncoló diák a Herodus Atticus színház felé vette útját. Margit folytatta a mesélést.
- Feladtam egy hirdetést is az athéni Garfield újságban, hogy levelezni szeretnék, és kaptam is 4-5 levelet. Eleinte egy hét volt mire megírtam egy -egy válaszlevelet, nagyon egyszerű mondatokkal, de azt hiszem mindenki örült, hogy igyekszem megtanulni görögül, és hogy olyan lelkes vagyok.. Ezt azóta is tapasztalom, hogy akivel csak beszélek, görög emberrel, megtiszteltetésnek veszi, hogy a saját nyelvén szólok hozzá, és dicsérnek a szeretetemért..
- Hát hogyne - szólt közbe Eleni mosolyogva - engem is rögtön levettél a lábamról.
- Ha belegondolok nekem is jól esne ha valaki bármilyen más országból megtanulna magyarul csak mert úgy szereti Magyarországot.. - nevetett fel most Margit is. - Az egyik levelezőbarátomtól kaptam néhány nyelvtankönyvet amit az iskolások használnak, azokon is átrágtam magam. Sajnos a bácsihoz csak két alkalommal tudtam menni, mert beteg lett.. Szóval még ott tartottam, hogy alig kétszer szólaltam meg görögül, amikor meghívtak Athénba, én meg nagy bátran elmentem, kiszálltam valahol a buszból a külvárosban és valahogy eltaláltam a címre, az egyik levelezőtársamhoz. 3 hetet töltöttem náluk, és csak szívtam magamba a görögöt.. Őt is elhívtam hozzánk, és tulajdonképpen ettől a fiútól tanultam meg rengeteg dolgot, majdnem mindent. Sok barátot is találtam azóta is a barátaim.. Vettem még tankönyveket, általános iskolásokat a legtöbbet, és csak tanultam állandóan. Még a zene segített sokat, felvettem görög előadók zenéjét, nagyon sok kifejezést tanultam meg az énekekből. A legboldogabb pillanatom az volt, amikor hirtelen, ahogy valamit hallgattam, az addig érthetetlen dalszöveg kitisztult és értettem mit énekelnek. El sem hinnéd mennyire örültem.. Rengeteget dolgoztam, hogy eljussak pár napra Görögországba.. Aztán egy újságban olvastam egy hirdetést, hogy görög tolmácsot keresnek egy útfilm forgatásra, még aznap jelentkeztem, és egy hét múlva indultunk Görögországba!! És akkor valóra vált az összes álmom, vagyis még annál is több, mert arról nem is álmodtam, hogy akár csak egy szigetre is eljuthatok, és hosszabb időt kint tölthetek.. Ez egy 3-4 hónaposra tervezett forgatás volt, fizetés nélkül vállaltam, cserébe az utazásért, és hát fantasztikus volt.. De ne gondolj valami luxus útra, hárman voltunk, egy rendező és egy operatőr, és én.. Engedélyeket intéztem, beszéltem az összes helyi idegenvezetőkkel, főztem, vezettem a kocsit, szóval mindent csináltam, de nem bántam.. A költségvetés elég szűkös volt, úgyhogy végig a tengerpartokon aludtunk hálózsákban, vagy a kocsiban ha néha esett. Őszintén ezt élveztem a legjobban, nincs annál szebb dolog mint Kréta vagy Rodosz valamelyik gyönyörű partján, a langyos estében aludni, vagy nézni a csillagokat.. Sajnáltam is az időt az alvásra, sokszor el sem aludtam olyan boldog voltam.. Mielőtt elindultam az útra, már nem nevettek ki azok, akik azelőtt mosolyogtak rajtam.. Végül 6 film készült az útról, megnézheted a honlapjukon őket, most készül az oldal.. De a filmek már fent vannak és néhány szöveg, és kép.. A Korfus képek közé van keverve egy az athéni szelek tornyáról, biztos észre vennéd, már szóltam, hogy vegyék ki, lehet már kivették.. Nem is tudom hogy fejezzem ki magam, nem akarok nagy szavakat használni, de valahogy Görögországban megtaláltam önmagam, és azt hiszem, hogy amit az igyekezetemért kaptam, az csak engem igazol, mert szerintem szép dolog, hogy 6 ilyen útifilm végén ott a nevem. Ne érts félre nem felvágni akarok vele, tényleg sokat tanultam, és tettem érte, nem az ölembe hullott.. Láthattam a Jón szigeteket, Krétát, Rodoszt, Szantorinit, Mikonoszt, a Peloponnészoszt, Thasszoszt, Athént.. Athént nagyon szeretem minden hibájával együtt, nem tudom miért, egyébként nem vagyok oda a nagyvárosokért, a vidéket szeretem mindenhol.. A forgatás óta intézem a film "ügyeit" a készítőkkel, mivel kint is szeretné forgalmazni a filmeket, illetve már forgalmazza is.. Bébiszitter is voltam kint egy ideig, itthon is, nagyon szeretem a gyerekeket, de akkor sem fizetésért, csak, hogy tanulhassak, tapasztalhassak.. Még nagy álmom, hogy könyvet írjak Görögországról, már irkálom is egy ideje, ha más nem a magam örömére.. Tanítani járok két görög-magyar kisfiút görögül, aki Budapesten laknak hozzám közel, az apukájuk görög, csak kamionos és alig van otthon, ezért kértek meg engem. Ennél nagyobb megtiszteltetés nincs is, hogy görög gyerekeket én tanítgassak a nyelvre..! Mit is hagytam ki? Volt egy elég komoly kapcsolatom egy görög fiúval, de csalódtam benne, nem vagyok túl tapasztalt ilyen téren..
A szobám olyan mint egy görög múzeum.. Képek, térképek, és bármi ami kapcsolatos Görögországgal.. Mielőtt kiutaztam volna fejeztem be egy képet, üvegfestékkel csináltam, azt hiszem le tudom fényképezni, és elküldöm majd neked ha érdekel. . . .
Ha meglátom Görögországot a tévében, vagy hallok róla, belesajdul a szívem úgy hiányzik. Igaz, hogy mindenkinek a tenger jut róla eszébe, de én máshol is szeretek lenni, csak Görögország legyen.. Az idősekkel is szeretek beszélgetni, szeretem amikor boldoggá teszek valakit, hogy megtanultam görögül.. Sok receptet gyűjtöttem össze néniktől, egyszer majd írok egy szakácskönyvet.. Egyébként technikumot végeztem, most szeretnék felvételizni főiskolára, illetve egyetemet is megpróbálok, görög nyelvész szakon, vagy ókor, illetve régészetet, valami témába illőt.. Tudom, hogy van aki egész életében nem találja meg amit szerethet, hobbyt, vagy amit szenvedéllyel csinálhat, de én olyan szerencsés vagyok, hogy igen, és nem érdekel ki mit mond..
Hát valahol itt tartok most.. - fejezte be teljesen kimerülve Margit az elbeszélést.
Eumenos stoaSzótlanul álltak az Eumenusz sztoa maradványai közt. Eleni nem tudta mitől hatódott meg hirtelen, ettől a furcsa lánytól, aki hirtelen így kipakolta neki teljesen ismeretlenül szíve dolgait vagy a hajdan oszlopos csarnoktól, amit II. Eumenosz, Pergamon uralkodója épített az Athéniek számára. Annak idején itt gyűltek össze a nézők az előadások szüneteiben és itt beszélgettek, érdekes most ő is itt beszélget ezzel a szimpatikus magyar lánnyal.
- Látod Margit, a színházlátogatás módja sem sokat változott - mondta nevetve a lánynak - akkor is kávézgattak a szünetekben, na, nem kávét de ki tudja milyen italokat fogyaszthattak, hisz nem volt egyszerű dolog végigülni egy előadást, körülbelül 8 órát tartott.
- Ki tudja mit tartalmazott egy Dionüszosz előadás? - fordult most a gyerekekhez.
Sokan jelentkeztek, egy kis termetű lányé lett a szó végül. Margit megfeledkezett a maga meséjéről, amíg hallgatta. Megtudta, hogy mindig kötelezően volt komédia, szatíra és tragédia is a programban. Magában kesergett, ahogy Elenit hallgatva megtudta, hogy a csarnok köveit a rómaiak majd a törökök elhordták, más munkálatokhoz felhasználva azokat.
- Margit nem is tudom mit mondhatnék, olyan megható az, amit mesélsz, hogy igazán nem tudom mit mondjak. Sajnos manapság nagyon kevesen foglalkoznak ezekkel a dolgokkal, történelemmel, vagy egyáltalán, valami komoly elfoglaltsággal, ezért is hihetetlen az, amit tőled hallok.
Margit megsimogatta a Hümétoszi márványból épített alapépítményt és szemét hálásan a mai Athént keletről határoló Hümétoszra, vagy újgörögül Imitoszra emelte. Időközben elértek az Eumenusz sztoa végéhez épített Herodes Atticus odeonhoz.
- Hát semmit, tudom, nincs mit erre mondani - nevetett fel - de legalább a görögök értékelik ezt, míg otthon kicsit bolondnak tartanak. Sajnos nekem hiányzik az életemből az, ami Herodesnek megadatott - fordult most szomorúan a bezárt kapujú nyílt tetejű színház felé.
- Mire gondolsz? - kérdezte Eleni, kicsit nehezére esett a másik ide-oda csapkodó gondolatait követni.
- Hát a nagy szerelemre. Herodes igen szerethette a feleségét.
- Igen - értett most egyet a tanárnő, és a gyerekekhez fordult. - Ezt a ma is használt, híres akusztikájú színházat i.sz. 160-ban Herodes a felesége, Regilla emlékére építtette.
Margit bekukucskált a rácsos kapun, a valamikori fényűző, cédrusfatetejű, most szabadtéri színház körterére. A hatalmas színpadot márványborítás, fülkék, oszlopok, szobrok díszítették régen, a padlót mozaik borította. Elképzelni sem tudta, hogy lehetett ezen a helyen a Bizánci évek alatt bíborszövet-gyár, de azt sem, hogyan használhatták a törökök erődnek a gyönyörű épületet. Hálás pillantását az Athént északkelet felől védő Pentelisz hegyre emelte, hisz innen hozták a híres Pentelikoni márványt, amiből a színház üléseit 1950-1961 között teljesen helyreállították. A színház azóta az augusztusban és szeptemberben megrendezett Athéni Fesztivál színhelye.
A bezárt kapuk előtti szabad téren, amit kőlapokkal borítottak sok ember sétált, gyerekek bicikliztek. A széles járda széleit dús, magas bokrok szegélyezték, sokan ültek alattuk az árnyékban.
Margitot kifárasztotta a meleg, a szikrázó napsütés, az órák óta való lábonállás, az erőfeszítés az abban lévő igyekezetében, hogy helyesen és érthetően beszéljen görögül, valamint azt is megértse, amit neki mondanak. Nagyon szimpatikus volt neki Eleni, nem bánta, hogy kitárulkozott neki. Nehéz szívvel búcsúztak egymástól, miközben mindketten megígérték a másiknak, hogy föltétlenül tartani fogják a kapcsolatot, és még amíg Margit Athénban tartózkodik, találkoznak.
íródott: 2003-ban
megj.:
Margit valós személyt ábrázol, apró, a novella megírásához szükséges ferdítésekkel, ami a valóságos személy életét illeti.
Köszönöm Sz.M.-nek a rövid ideig tartó, de tartalmas barátságot.
No comments:
Post a Comment