Mottó: Hihetetlen hogy egy telefonbeszélgetésen áll vagy bukik a világ sorsa.
Addig a pirosló őszi napig Tasszia meg volt elégedve az életével. Úgy látszott, minden rendben halad a maga útján. Nem volt soha nagyravágyó tipus, nem kívánta megváltani a világot. Nem képzelt az életébe sem sorsdöntő fordulatokat, sem tragédiákat de még a fehér lovon megjelenő hercegre sem vágyott. Mindig azt akarta, pont azt, amije addig a kellemetlen és történelmi pillanatig volt, a csendes családi életet, megbízható és mindig jelenlévő anyai háttérrel, egy jól kereső férjjel és egy kis szöszke gyermekkel. Nem volt nehéz ezt sem megkaparintania, sosem kellett semmiért különösebben megküzdenie, hát ezért sem. Rövid idővel azután hogy Itáliába ment, ahol orvossá kívánt válni, a sors vagy inkább a balsors elébe hozta Vangeliszt. Amikor most belegondolt múltja ezen időszakába, bizony az idegei felborzolódtak. Mennyi elvesztegetett idő! Mennyi elvesztegetett óra a szerelem oltárán! Egy elvesztegetett élet…
Az első év befejeztével Tasszia számára az egyetem is befejeződőtt, hisz Vangelisz nem bírt tanulni, csak úgy, ha valakinek felolvashatott, magyarázhatott, ha valaki őt kikérdezte és valakivel együtt megtárgyalhatta, elemezhette a tananyagot. Ez a valaki értelemszerűen Tasszia lett. Így Tasszia számára a fényes orvosi jövő hirtelen fénytelen, de annál boldogabb családi élet eljövendő képévé zsugorodott, és ő elkötelezetten vetette bele magát, nem a szerető, hanem inkább az anya szerepébe. Vangelisz sikeresen elvégezte az egyetemet, majd a szakosodást és visszatérve Athénba, rögtön elhelyezkedett, mint urológus sebész az egyik nagy kórházban. Tasszia számára úgy nézett ki, folytatódik a nyugodt és védett családi élet. A házasság megkötése után közös házba költöztek az anyósékkal, lent a fiatalok, fent az anyósék, a közelben pedig egy bérelt lakásban, Tasszia szülei.
Az első felhők akkor kezdtek gyülekezni, mikor az anyós mindenbe beleszólt. Nagyon megszokott történet, hogyan is bírta volna elviselni, hogy egyetlen, elkényeztetett fiacskáját hirtelen más kezek simogassák, más becézze, más gondoskodjon róla? Nem mintha Tassziának minden vágya a háztartás ellátása lett volna, de úgy, ahogy tudta, végezte, saját anyja pedig, bőven és gyakran besegített. Lassan-lassan Tasszia kezdte úgy érezni, hogy megőrül ezekkel az emberekkel, az anyós bármikor lecaplatott az emeletről és beült, a vendégeket rendszeresen levitte a menyéhez, úgy tett mintha valami állatkertben a ritka állatfajokat mutogatná, hiába főzőtt a Tasszia, a kedves mama mindig megpróbált külön főzni, és félretenni a fia számára finom falatokat, mintegy lehurrogva a menye főztjét. Sok apró szúrás, bosszankodás, amik nem használtak Tasszia általános közérzetének.
Ezt az időszakot semiképp sem sírja vissza, az biztos.
Aztán kicsit minden jobb lett, ahogy Tasszia elment dolgozni. Jó munkahelye volt, egy nagy állami vállalat irodájában dolgozott, ahol megbecsülték, szerették és barátságokat alakított ki. De a gondok egy idő után visszatértek. Anyósa továbbra is belegyalogolt az életébe, durván és hívatlanul bármikor, régi és új barátait pedig maga Vangelisz üldözte el mellőle. Nem lehetett azt kibírni, ahogyan egy-egy vacsora alkalmával unott és közönyös pofával ült, néha-néha eleresztett egy óriási ásítást, a beszélgetésbe soha nem szólt bele, sőt el-elvonult a mobiltelefonján fontos megbeszéléseket tartani. Tasszia úgy tett, mint aki nem veszi ezeket észre, veszekedést sosem szított, mindent elfogadott a férjétől, lassan elmaradtak a barátok, a vacsorameghívások, a vidám esték és maradt a fárasztó napi rutin, az esti televizió és az unott ölelkezések a fárasztó nap után, melyekben már senkinek nem telt öröme.
A csecsemő fiú lett, egy csodaszép aranyszőke kisfiú, aki ahelyett, hogy a családi békét meghozta volna, még inkább gyengítette a szálakat. A szülési szabadság után Tasszia visszament dolgozni, anyja vigyázott a gyerekre, de a délutáni órákban anyósának a beavatkozását borzasztó nehezen viselte. Lassan-lassan teljes apátiába süllyedt, eltespedt, érdektelenné vált minden iránt, aztán fejfájásos majd reszketéses rohamok jöttek rá. Olyan állapotba került, hogy az orvos azt tanácsolta, törjenek ki az ördögi körből, mire Vangelisz is lépésre kényszerült, feladta a lakást és másikat béreltek, messze, Athén északi részében, ahova nem volt egyszerű dolog elbuszozni, vagy akár saját autón eljutni a déli részről, ahol addig laktak, és ahol az anyósék maradtak.
Tasszia sosem lett a régi. Hét év után, férje noszogatására, abbahagyta a munkát is. Valójában most, ahogy visszatekintett az eltelt évekre, őmaga sem tudta ki volt a hibás, de azt bizonyosan tudta, hogy munkahelyét nem kellett volna feladnia. Az biztos, hogy sosem kényszerült valódi, életszagú problémákkal szembenéznie. Soha nem volt egyedül, nem harcolt az ár ellen, élete mindig védett volt, anyja mintegy mágikus kört vont köré, mely nem engedte a világ valós problémáit betörni. Neki sosem volt gond az, hol hagyja a beteg gyermeket, ki hozza haza a kicsit az óvodából, később az iskolából, sosem volt probléma a közepes fizetés, soha nem voltak anyagi gondjai, de még az orvosokhoz is protekcióval mehetett, és persze a legjobb nőgyógyásszal szült. Mégis….talán jobb lett volna a saját lábán állni, talán nem törhetett volna rá a depresszió, ha rákényszerül arra, hogy valamit tegyen, de úgy, hogy az a valami, felülmúlja minden erejét. Soha nem kellett kipróbálnia azt, ami más fiatal anyák számára mindennapos, hogy félig ájultan a fáradtságtól, csak tapossa a mókuskereket. A fáradtsága kezelhető szinten volt mindig, hisz bármikor megkérhette anyját, vegye át a gyermeket hogy ő pihenhessen.
Mikor belehallgatott abba a telefonbeszélgetésbe és megfordult vele a világ, mintha apró videoklippek ugrottak volna elébe az addig közösen leélt életükből. Látta magát, ahogy délelőttönként tesz-vesz a lakásban, ellátja a háztartást, elmegy a szüleihez, viszi-hozza a gyermeket az iskolából, látott képeket felvillanni a rengeteg külföldi útról, amelyeken Vangelisszel voltak.
Amikor a 12 éves fia szólt neki, hogy menjen be a szobájába és a dupla telefonon hallgasson bele férje beszélgetésébe, éppen azt tervezte, hova menjenek nyaralni a nyáron. Külföldi útjaiknak egy részét orvosi konferenciák tették lehetővé, másrészét pedig a maguk erejéből, saját zsebükből fizették. Vangelisz sokat járt egyedül is konferenciákra, ezek minden menő orvos fáradtságos és egyben kellemes kötelezettségei voltak. Tasszia időközben a vissza-visszatérő depressziós hullámoktól elhízott, eltespedt és már nem ment szívesen vele mindenhova. Különben is ott volt a gyerek, aki éppen a pubertáskorba lépett, sokat kellett vele is foglalkoznia.
A telefonban a férje hangja teljesen idegennek hatott, ahogy az utolsó szerelmi légyott viszontagságain hevült szeretőjével. Az egész annyira hihetetlen volt, annyira meseszerű, annyira az irrealitás határán lebegő!
Tasszia hirtelen kilépett önmagából, és messziről figyelte azt az elkeskenyedett szájú, sápadt, gyülölettől elkerekedett szemű negyvenes nőt, saját magát, amint elfehéredő ujjakkal szorítja a kagylót füléhez, és amint elváltozott hangon rikácsol a telefonba, miközben mellette a fia a blúzát rángatja, és próbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant.
Csoda, hogy nem kapott szívinfarktust vagy egy agyvérzést. Csoda, hogy túlélte. Hogy is történhetett meg?
Annyira hihetetlen az egész így visszagondolva ennyi év távlatából. Annyira hihetetlen, hogy sosem tanították meg, hogyan kell felállni egy csapás után és mindent újra kezdeni. Ott maradt, abban a házban, munka nélkül, a depressziójával, felnevelte a gyermeket aki most otthagyta, kilépett a világba. Ott maradt a semmivel, egy elromlott élet emlékeivel, egy kocsival és egy bérelt lakással melyet még mindig Vangelisz fizetett. Szerencse hogy a nyugdíja meglesz, a minimális, de lesz. De arra is még várni kell. És addig?
Nyalogatja sebeit egyedül, árván, megbántottan, az életet nem értve, nem is akarván megérteni és azon gondolkodván folyton, hogy mit vétett és kinek……
Igaz történet.
Íródott: 2006-ban
Addig a pirosló őszi napig Tasszia meg volt elégedve az életével. Úgy látszott, minden rendben halad a maga útján. Nem volt soha nagyravágyó tipus, nem kívánta megváltani a világot. Nem képzelt az életébe sem sorsdöntő fordulatokat, sem tragédiákat de még a fehér lovon megjelenő hercegre sem vágyott. Mindig azt akarta, pont azt, amije addig a kellemetlen és történelmi pillanatig volt, a csendes családi életet, megbízható és mindig jelenlévő anyai háttérrel, egy jól kereső férjjel és egy kis szöszke gyermekkel. Nem volt nehéz ezt sem megkaparintania, sosem kellett semmiért különösebben megküzdenie, hát ezért sem. Rövid idővel azután hogy Itáliába ment, ahol orvossá kívánt válni, a sors vagy inkább a balsors elébe hozta Vangeliszt. Amikor most belegondolt múltja ezen időszakába, bizony az idegei felborzolódtak. Mennyi elvesztegetett idő! Mennyi elvesztegetett óra a szerelem oltárán! Egy elvesztegetett élet…
Az első év befejeztével Tasszia számára az egyetem is befejeződőtt, hisz Vangelisz nem bírt tanulni, csak úgy, ha valakinek felolvashatott, magyarázhatott, ha valaki őt kikérdezte és valakivel együtt megtárgyalhatta, elemezhette a tananyagot. Ez a valaki értelemszerűen Tasszia lett. Így Tasszia számára a fényes orvosi jövő hirtelen fénytelen, de annál boldogabb családi élet eljövendő képévé zsugorodott, és ő elkötelezetten vetette bele magát, nem a szerető, hanem inkább az anya szerepébe. Vangelisz sikeresen elvégezte az egyetemet, majd a szakosodást és visszatérve Athénba, rögtön elhelyezkedett, mint urológus sebész az egyik nagy kórházban. Tasszia számára úgy nézett ki, folytatódik a nyugodt és védett családi élet. A házasság megkötése után közös házba költöztek az anyósékkal, lent a fiatalok, fent az anyósék, a közelben pedig egy bérelt lakásban, Tasszia szülei.
Az első felhők akkor kezdtek gyülekezni, mikor az anyós mindenbe beleszólt. Nagyon megszokott történet, hogyan is bírta volna elviselni, hogy egyetlen, elkényeztetett fiacskáját hirtelen más kezek simogassák, más becézze, más gondoskodjon róla? Nem mintha Tassziának minden vágya a háztartás ellátása lett volna, de úgy, ahogy tudta, végezte, saját anyja pedig, bőven és gyakran besegített. Lassan-lassan Tasszia kezdte úgy érezni, hogy megőrül ezekkel az emberekkel, az anyós bármikor lecaplatott az emeletről és beült, a vendégeket rendszeresen levitte a menyéhez, úgy tett mintha valami állatkertben a ritka állatfajokat mutogatná, hiába főzőtt a Tasszia, a kedves mama mindig megpróbált külön főzni, és félretenni a fia számára finom falatokat, mintegy lehurrogva a menye főztjét. Sok apró szúrás, bosszankodás, amik nem használtak Tasszia általános közérzetének.
Ezt az időszakot semiképp sem sírja vissza, az biztos.
Aztán kicsit minden jobb lett, ahogy Tasszia elment dolgozni. Jó munkahelye volt, egy nagy állami vállalat irodájában dolgozott, ahol megbecsülték, szerették és barátságokat alakított ki. De a gondok egy idő után visszatértek. Anyósa továbbra is belegyalogolt az életébe, durván és hívatlanul bármikor, régi és új barátait pedig maga Vangelisz üldözte el mellőle. Nem lehetett azt kibírni, ahogyan egy-egy vacsora alkalmával unott és közönyös pofával ült, néha-néha eleresztett egy óriási ásítást, a beszélgetésbe soha nem szólt bele, sőt el-elvonult a mobiltelefonján fontos megbeszéléseket tartani. Tasszia úgy tett, mint aki nem veszi ezeket észre, veszekedést sosem szított, mindent elfogadott a férjétől, lassan elmaradtak a barátok, a vacsorameghívások, a vidám esték és maradt a fárasztó napi rutin, az esti televizió és az unott ölelkezések a fárasztó nap után, melyekben már senkinek nem telt öröme.
A csecsemő fiú lett, egy csodaszép aranyszőke kisfiú, aki ahelyett, hogy a családi békét meghozta volna, még inkább gyengítette a szálakat. A szülési szabadság után Tasszia visszament dolgozni, anyja vigyázott a gyerekre, de a délutáni órákban anyósának a beavatkozását borzasztó nehezen viselte. Lassan-lassan teljes apátiába süllyedt, eltespedt, érdektelenné vált minden iránt, aztán fejfájásos majd reszketéses rohamok jöttek rá. Olyan állapotba került, hogy az orvos azt tanácsolta, törjenek ki az ördögi körből, mire Vangelisz is lépésre kényszerült, feladta a lakást és másikat béreltek, messze, Athén északi részében, ahova nem volt egyszerű dolog elbuszozni, vagy akár saját autón eljutni a déli részről, ahol addig laktak, és ahol az anyósék maradtak.
Tasszia sosem lett a régi. Hét év után, férje noszogatására, abbahagyta a munkát is. Valójában most, ahogy visszatekintett az eltelt évekre, őmaga sem tudta ki volt a hibás, de azt bizonyosan tudta, hogy munkahelyét nem kellett volna feladnia. Az biztos, hogy sosem kényszerült valódi, életszagú problémákkal szembenéznie. Soha nem volt egyedül, nem harcolt az ár ellen, élete mindig védett volt, anyja mintegy mágikus kört vont köré, mely nem engedte a világ valós problémáit betörni. Neki sosem volt gond az, hol hagyja a beteg gyermeket, ki hozza haza a kicsit az óvodából, később az iskolából, sosem volt probléma a közepes fizetés, soha nem voltak anyagi gondjai, de még az orvosokhoz is protekcióval mehetett, és persze a legjobb nőgyógyásszal szült. Mégis….talán jobb lett volna a saját lábán állni, talán nem törhetett volna rá a depresszió, ha rákényszerül arra, hogy valamit tegyen, de úgy, hogy az a valami, felülmúlja minden erejét. Soha nem kellett kipróbálnia azt, ami más fiatal anyák számára mindennapos, hogy félig ájultan a fáradtságtól, csak tapossa a mókuskereket. A fáradtsága kezelhető szinten volt mindig, hisz bármikor megkérhette anyját, vegye át a gyermeket hogy ő pihenhessen.
Mikor belehallgatott abba a telefonbeszélgetésbe és megfordult vele a világ, mintha apró videoklippek ugrottak volna elébe az addig közösen leélt életükből. Látta magát, ahogy délelőttönként tesz-vesz a lakásban, ellátja a háztartást, elmegy a szüleihez, viszi-hozza a gyermeket az iskolából, látott képeket felvillanni a rengeteg külföldi útról, amelyeken Vangelisszel voltak.
Amikor a 12 éves fia szólt neki, hogy menjen be a szobájába és a dupla telefonon hallgasson bele férje beszélgetésébe, éppen azt tervezte, hova menjenek nyaralni a nyáron. Külföldi útjaiknak egy részét orvosi konferenciák tették lehetővé, másrészét pedig a maguk erejéből, saját zsebükből fizették. Vangelisz sokat járt egyedül is konferenciákra, ezek minden menő orvos fáradtságos és egyben kellemes kötelezettségei voltak. Tasszia időközben a vissza-visszatérő depressziós hullámoktól elhízott, eltespedt és már nem ment szívesen vele mindenhova. Különben is ott volt a gyerek, aki éppen a pubertáskorba lépett, sokat kellett vele is foglalkoznia.
A telefonban a férje hangja teljesen idegennek hatott, ahogy az utolsó szerelmi légyott viszontagságain hevült szeretőjével. Az egész annyira hihetetlen volt, annyira meseszerű, annyira az irrealitás határán lebegő!
Tasszia hirtelen kilépett önmagából, és messziről figyelte azt az elkeskenyedett szájú, sápadt, gyülölettől elkerekedett szemű negyvenes nőt, saját magát, amint elfehéredő ujjakkal szorítja a kagylót füléhez, és amint elváltozott hangon rikácsol a telefonba, miközben mellette a fia a blúzát rángatja, és próbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant.
Csoda, hogy nem kapott szívinfarktust vagy egy agyvérzést. Csoda, hogy túlélte. Hogy is történhetett meg?
Annyira hihetetlen az egész így visszagondolva ennyi év távlatából. Annyira hihetetlen, hogy sosem tanították meg, hogyan kell felállni egy csapás után és mindent újra kezdeni. Ott maradt, abban a házban, munka nélkül, a depressziójával, felnevelte a gyermeket aki most otthagyta, kilépett a világba. Ott maradt a semmivel, egy elromlott élet emlékeivel, egy kocsival és egy bérelt lakással melyet még mindig Vangelisz fizetett. Szerencse hogy a nyugdíja meglesz, a minimális, de lesz. De arra is még várni kell. És addig?
Nyalogatja sebeit egyedül, árván, megbántottan, az életet nem értve, nem is akarván megérteni és azon gondolkodván folyton, hogy mit vétett és kinek……
Igaz történet.
Íródott: 2006-ban
No comments:
Post a Comment