Iskolakezdő történet



Hermész kissé bódultan nyitotta fel szemeit. Nem értette hol van?


Persze, lassan kezdett emlékezni, hisz látta anyja alakját ágya szélén ülni és lassan hallani kezdte könyörgő hangját is – “kelj fel kisfiam, gyere már, mondtam az este hogy le kell feküdni idejében, de te nem hallgattál rám, hát most tessék, nézhetjük magunkat, el fogunk késni, még egy hete sem kezdődőtt az új iskolaév… - folytatódott a könyörgés, zsörtölődés vég nélkül. Mielőtt még dühös szidásba válthatott volna a litánia, Hermész feltápászkodott és nagy ásítások közepette kivonult a fürdőbe fogat és arcot mosni. Istenem, miért is nem hasonlíthat ókori névadójához, miért is nem lehetnek kicsi szárnyak elegáns topánkáján, hogy egy-kettő elrepítsék az iskolába? Jaj, be unalmas és terhes ez a reggeli felkelés, pedig valóban, alig most kezdődőtt az iskolaév.

Vajon a többi gyerek mit csinál most? Hogyan kelnek fel reggelente? Mennek egyenesen fogat mosni? Vagy előbb reggeliznek, tejet isznak? – gondolkodott magában a kicsi Hermész, miközben a fürdőbe érve csodálni kezdte maga-magát a nagy fali tükörben. Javában vágta a pofikat és a grimaszokat amikor anyja mint a szélvész rohant be a fürdőbe, finoman meglegyintette a tarkóját és nem állta meg, hogy egyet ne mosolyogjon fia butáskodásain.

Gyors és gyakorlott mozdulattal felkent egy adagot a fogpasztából a gyerek fogkeféjére, majd enyhe noszogató mozdulatokkal próbálta a gyerek tevékenységét siettetni. Mikor látta hogy beindul a procedúra, gyorsan otthagyta a fiát és kirohant a konyhába készíteni a gyerek tejét és a szendvicsét, amit az iskolába fog vinni. A reggeli tejkészítés és főleg a tejivás kész tortúra szokott lenni, hisz a gyerek annyira lassan és kelletlenül evett kiskora óta, hogy vasidegek kellettek ahhoz, hogy azt valaki ép ésszel bírja. Az anya néha elgondolkodott, felfoghatatlan, a gyerek éhes de csak noszogatva és kelletlenül eszik. Persze tudta jól, a nagyokosok mind azt mondták neki, hagyja, ne noszogassa, eszik ha éhes, ha meg nem éhes, hát nem. Éhen halni biztos nem fog egy jól megtömött hütőszekrénnyel ellátott lakásban! Könnyű volt ezt elmondani, de annál nehezebb betartani a gyakorlatban , hisz ha éhesen hagyja a gyereket, az pont akkor fog enni kérni, amikor a legalkalmatlanabb, például lefekvéskor mikor már ágyban van. És akkor mikor minden percért harcolni kell vele, szedje fel és ültesse le enni, hogy az elvesztegetett percekből legyen egy óra, na nem, azt nem tudja vállalni! Inkább kínlódik, eteti, könyörög, de minden menjen a maga rendjén, a maga idejében.

Gyere már ebadtája! – hát képtelenség kivárni ezt a gyereket, maga rohan be utánanézni mit csinál a fia ennyi ideig a fürdőszobában. Persze megint pofákat vág és grimaszol a tükörben – gyere már te gyerek, ebbe a reggeli könyörgésbe fogok belebolondulni! – kiáltja kétségbeesetten az anya és kituszkolja a gyereket a nappaliba. Igyad a tejed légyszíves, de gyorsan – szól oda és rohan tovább, hozza a gyerek ruháját, egy pillantást vet az ajtó mellé kikészített iskolástáskára, rögtön felméri, ahogy elrobog melette hiányzik-e valami.

Hermész időközben még mindig eléggé morcos, álmos és unja ezt a reggeli programot. Amíg anyja rohangál, hozza a nadrágját, ingét, kabátkáját, ő odasomfordál a számítógéphez és már be is kapcsolja. Anyja a konyhából megneszezi a dolgot és már rá is kiált – Hagyd fiam a kompjútert, nem megmondtam, hogy el vagyunk késve és sietnünk kell, ne kompjúterezz nekem, légy szíves és kapcsold ki, figyelj már egyszer oda amire kell, a tejedre jelen esetben, igyad, ne öntsd ki és gyere már, igyekezz!! – hadarja el egy szusszra, miközben alufóliába csomagolja a már kihült meleg szendvicset. Hermész nagy ásítás melett kortyolgatja a tejét és nem nagyon izgatja magát, tudja anyja inkább figurázik mint valóban valamit is tenne, nem fog iderohanni lekapcsolni a számítógépet, így a tejivás mellett jó pár percet nyerhet és kicsit Manó Muzsikálhat amit nagyon szeret.

Jól van anyu! – szól oda a rend kedvéért és a tejet is issza azért a nagy félliteres csészéből. Közben eszébe jut, hogy a Donáld kacsát bent felejtette az ágyon, a párnáján, hát eltolja a széket, a csészét és berohan mezitláb, még pizsamásan hogy kihozza a puha játékbabát. Anyja mikor meglátja persze rögtön rákezd – Te gyermek hányszor kell megkérni téged hogy a hideg cementen ne mászkálj mezitláb, hol a papucsod? – Hermész meg sem hallja, így hát az anyja nem is folytatja, már úgyis leült a gyerek, van neki elég baja hogy elkészítse a dolgokat.

Végre a szendvics a helyén van az ételes kistáskában, ott van a kulacs is, persze az sem lehet egyszerű, Micimackó idétlenkedik rajta, de el kell nézni, a gyerek kicsi, még csak első osztályos, hát hadd kezdődjön játékosan ez a nagy lépés az életbe. Időközben Hermész megbírkózott a tejjel, és teljesen önszántából le is kapcsolja a számítógépet, aminek anyja különösen örül, hisz nem kell megint annyit papolni, noszogatni.

Biztosan más anyukák sokkal ügyesebbek nálam – morfondíroz magában Hermész anyukája – csak egyszer bújhatnék el egy idegen lakás függönye mögé és láthatnám, mások hogyan küzdenek reggelente a gyerekekkel, iskolába indítás előtt!

Ne idétlenkedj kérlek szépen! – szól rá ahogy a gyerek kacagva ide-oda hajolgat, miközben anyja megpróbálja szélsebes mozdulatokkal ráhúzni a bugyit, majd a polót, nadrágot, inget, zoknit. Nem tudja megállni hogy ne kacagjon most már ő is, egyet vakar a gyereken, egyet harap a kicsi lábába, egyet vicognak ketten, aztán hirtelen összekapja magát, ráreccsen megint a kicsire, valahogy nagy nehezen fel vannak öltözve mindketten, kicsi és nagy egyaránt.

Nyisd az ajtót, hívd a liftet, ne bámészkodj, ne idétlenkedj fiam!! – hallatszik megint miközben gyors mozdulatokkal szedi magára a sok táskát az anya, a sajátját, a gyerek iskolástáskáját, az ételes kistáskát, saját nylonzacskóját amiben magának viszi az ebédet az irodába.

A gyerek mosolyára őmaga is elkacagja magát – Bizony, olyan vagyok mint egy igazi karácsonyfa! – és már egész vidáman és megkönyebbülve, hogy valahogy mégis elindultak, mennek kifele. Gyors ajtózárás, lefele liftezés után kiérnek a kisutcára, ahol már sok gyerek halad felfele, a környék iskolája felé. Ebben az órában soha nincsenek egyedül, egészen élvezetes a séta az iskoláig, a találkozás más anyukákkal, a rövid kis úton egy két aktuális probléma is szóba kerülhet, a tanító néni szigorúsága, az illemhelyek tisztasága, az idő, a születésnapi zsúrok és egyéb anyukákat érdeklő dolgok.

Az iskolába érve Hermész már kissé nehezebb szívvel engedi el anyját. Az igaz persze, hogy megszokta és szereti az iskolát, de valahogy a mama nélkül hirtelen mintha kicsit beborulna az ég.

Anyja megkönnyebbülten hagyja ott a tanítónéni keze alatt a kicsit, ő hamarabb átesett az elválás okozta szomorúságon és most csak azt nézi hogyan menjen gyorsabban, hogy elérjen időre a munkába, miközben azon morfondíroz, mintha csak most lett volna az a nap amikor szopós csecsemőként hozta haza Hermészt a szülészetről.

Hogy telik az idő! – sóhajt fel, és sietősebbre veszi lépteit melyek egyre messzebbre viszik iskolakezdő kisfiától.





Megjelent:
Lyra - a Boldog Jövőnkért Alapítvány irodalmi antológiája, Pápa, 2003 október


No comments:

Post a Comment