A mobiltelefon álma

Niki már hónapok óta nyűgös volt. Nem is jó meghatározás ez a lelkiállapotára, egyenesen magán kívül volt! Egyszerűen nem tudta mérnök apjával és tanárnő anyjával megértetni, miért kell neki a mobiltelefon. Már nagyon unta anyja és apja folytonos papolását arról, hogy egy 14 éves leánynak még nincs mobiltelefonra szüksége, arról, hogy ők mennyit dolgoznak, és hogy ő, mármint Niki, nincs tekintettel senkire és semmire. Bla, bla! Már igazán nem bírta hallgatni, sőt nagyon igazságtalannak érezte. Egyszerűen nem akarta megérteni és elfogadni, hogy ebben a dologban igazuk van!! Minden másban és mindig, hűen követte utasításaikat, kívánságaikat, hát ennyit megérdemelne. Nem, nem és nem! Nem akar meghátrálni!

Csengettek az ajtón. Évi volt, a szomszédék vele egyidős leánykája, osztálytársa is egyben, akivel valamikor nagyon jóban voltak, de az utóbbi időben mintha eltávolodtak volna egymástól. Évit teljesen más dolgok érdekelték, de mindenekfölött a fiúk. Nikit is érdekelték a fiúk, főleg egyvalaki, de amolyan szorongásféleképpen, inkább arra gondolt, ha eszébe jutottak, hogy valamikor ágyba kell bújnia valamelyikkel, és ez a gondolat valósággal megrémisztette. Évinek nem voltak ilyen skrupulusai, sőt, túlságosan is felszabadult volt, Niki nagyon rühellte, ahogy a lány szemét, száját festette, rövid szoknyákban, melltartó nélküli, pici melleit tökéletesen látni engedő blúzokban riszálta magát, még a felnőttek előtt is. Pfuj, de utálta! Mi a fenét akarhat? – gondolta Niki és kelletlenül nyitott ajtót a lánynak.

- Szia Niki, nincs itthon Lilike néni? Kevés sóra lenne szükségünk, a mienk elfogyott, és anyám főzni akar, persze most rögtön, adja meg az Isten – nevetett Évi.

- Nincs, mamának órája van, de gyere csak be, adok én.

A két lány a konyhába ment, Niki egy marék sót szórt egy alufóliára, kis gombóccá gyúrta, majd Évinek nyújtotta. A szomszéd lány azonban nem látszott sietni. Niki magában mérgelődni kezdett, mert szűk fél órája volt, hogy a világhálóra felkapcsolódjon, és újabb Britney pletyka után kutakodjon, anyja nem engedte, hallani sem bírt az énekesnőről, főleg mióta kiderült, hogy nem is olyan kis ártatlan, mint ahogyan azt magáról régebben híresztelte. Különben is, anyjával egyre több volt a súrlódás, már-már napi szinten, és ez nem tette boldoggá a lányt.

Évinek dumálni volt kedve. Úristen – gondolta Niki – mi a fenét beszélgessek én most vele, miről, hisz semmi nem érdekli!

De Évi hamarosan, egy őt nagyon is érdeklő dologról kezdett beszélni, éspedig az új telefonjáról. Át is szaladt, és máris hozta a vadonatúj modellt, amivel fényképezni is lehetett, Niki érezte, ahogy egész testét átjárja az irigység. Tudta ő, rossz úton van, irigykedni nem szabad, de most nem tudott magának parancsolni. Áhítattal vette kezébe a szép kis szerkentyűt, és vágyakozva nézte.

- Mikor kapod meg a tiedet? – kérdezte Évi.

- Á, valószínűleg egy hónap múlva, a születésnapomra – válaszolta Niki, legyűrve a kényelmetlen gombócot a torkában.

Ez persze nem volt igaz, és tudta, ha anyját meg is dolgozza, apjával nem fog elbánni. Egész valóját elöntötte a keserűség és a kétségbeesés. Minden osztálytársának volt, egyszerűen képtelenség tovább emelt fővel járnia közöttük mobil nélkül! Ezt hogyan értetheti meg apjával, anyjával?

Majdnem mindennap előhozta a témát, egyszerűen nem bírt ellenállni a vágynak, már nem bírt aludni, nem bírt tanulni, és ami a legrosszabb, egyre csúnyábbakat gondolt saját szüleiről.

Nem, nem és nem, nem akarom elfogadni, nem akarom megérteni, ezt az egyet nem! - ütötte fel benne mindig a fejét a makacsság, röviddel azután, hogy anyja szép szavaira vágyakozása kissé csitult.

Elég volt a többiekkel kevés ideig együtt lenni, ahhoz, hogy megint teljesen magába roskadjon. Hihetetlen, milyen rombolást végzett lelkében ez a titkos vágy. Nem lehetett róla beszélni sem, társai előtt emelt fővel kellett járni, és mindenkinek azt mondani, ő nem szereti a mobilt, neki azért nincs. Az osztálybeli lányok órák alatt egymásnak SMS-eket küldözgettek, a csapat vagányai olykor összesúgtak a háta mögött, és ő úgy érezte, meg volt róla győződve, azon szórakoznak, milyen sótalan, szenvtelen alak ő, akit nem érdekelnek ezek a dolgok.

Egyetlen vigasza József volt, a komoly, magas, zongorista fiú. Neki sem volt mobilja, ő is azt mondta, neki nem kell és látni lehetett rajta, kedveli Nikit, úgy ahogy van, szeleburdiságával, hirtelenül felcsattanó természetével, kedves barna szemeivel és sok pattanásával. Niki biztos volt benne, hogyha lenne mobilja, és ezáltal, az osztály őt is egyenrangúnak tekintené, József is előrukkanna egy randevú gondolatával.

Á, az a mobil – sóhajtott magában mindig, mikor eszébe jutott a dolog, és a gyomra összeszorult. Hiába mondja József, neki nem kell, olyan nincs, nem hiszi, mindenkinek kell.

Niki érezte, tudta, sok baj van vele mostanában. Egyszerűen nem bír az idegein uralkodni. Csúnyán visszaszól anyjának, felesel, utána pedig annyira megbánja, hogy legtöbbször sír. Mondták az anyjának, nyugalom, csigavér, csak a hormonok dolgoznak benne, de még gondolni is utált erre! Nem akart nő lenni! Nem bírta látni, ahogy a mellei szinte napról napra növekednek, és bármit vesz most már magára, nem tudja őket eldugni. Legszívesebben lekötötte volna szorosan a két ágaskodó és árulkodó kis halmot, csak ne érezze, ahogy a fiúk szeme odatapad, ezt annyira mocskosnak érezte. Nem volt neki baja magával a szerelemmel, de egyelőre nem, még gondolni sem bírt semmi ilyesmire. Néha, mikor József eszébe jutott, furcsa vágy bizseregtette meg egész testét, amit gyorsan igyekezett legyűrni. Tudta, a fiú olyan fajta, akivel akár évekig is járhatna úgy, hogy az semmit nem követelne. Neki most erre volt szüksége.

Az a mobil, jaj, a mobil! – gondolta és visszatért a jelenbe.

Ahogy Évit sikerült kipakolnia, felöltözött, sietnie kellett, délután 5-től angolórája volt. Anyja is körülbelül akkor fog hazaérni, nem is baj, ha nem találkoznak, elég lesz este megint összezördülni, arra mindig talált anyja okot, de az is igaz, Niki is minden szavára hamar felcsattant.

A könyvek, füzetek hamar bekerültek a táskába, Niki már szaladt is az úton. Hát igen, mikor anyjától távol volt, imádta őt, és mindig megfogadta magában, jó kislány lesz, nem szól vissza, nem felesel, engedelmesen követi anyja utasításait, de mikor szemtől szemben álltak, rögtön elvesztette a türelmét és bármit mondott anyja, felcsattant. Aztán ahogy lehiggadt, általában belátta, anyjának igaza van, és az általa mutatott úton haladt tovább. Csak most, a mobillal kapcsolatban nem tudtak zöldágra vergődni. Niki megkérte anyja legjobb barátnőjét is, főzze meg Lilikét, vegyen lányának mobilt, de a barátnő sem járt sikerrel, Niki emiatt is szégyellte magát. Egy kívülállót belekavarni ebbe az egészbe!

Az angolóra, melyre csoportosan jártak, hamar eltelt, a marék lány ráérősen ballagott hazafele a városközponton át.

Az egyik sarkon Niki meglátta Józsefet és elköszönt a lányoktól. – Próba, szerencse – gondolta, miközben félénk mosollyal lépett a fiú mellé.

József is zongoraóráról ment hazafelé és kottáival a hóna alatt, az egyik könyvesbolt kirakata előtt ácsorgott.

- Szia Niki! Nézd milyen klassz könyvek jelentek meg megint!

Niki úgy tett, mintha ő is elmerülne a könyvek tanulmányozásában. Ugyan szeretett olvasni, de hogyan mondja meg ennek a nyurga, maga-korabeli komoly fiúnak, aki napról napra egyre jobban tetszett neki, hogy az utóbbi időben semmi nem tudta lázba hozni, csak a mobil gondolata. A levegőben édesen terjedt szét a tavasz illata, a fákon apró, rózsaszínben és fehérben pompázó virágok nyíltak.

- József, valamit meg szeretnék veled beszélni – kezdte félénken Niki a mondanivalóját.

- Mondjad, hallgatlak.

- Úgy érzem, az utóbbi időben mintha az osztályban valami változás történt volna.

- Miért érzed így? Történt valami, amiről én nem tudok? – kérdezte József, őszintén meglepődve.

- Nem.. csak valahogy úgy érzem, mintha én mindenből kimaradnék.

- Niki, én igazán nem tudhatom, mi folyik a ti lánybirodalmatokban, de biztos vagyok benne, hogy úgy általában, semmi különös esemény nem történt, és nem is történik az osztályban. Talán csak képzelődsz – mosolygott kedvesen a lányra.

Niki már meg is bánta, hogy szólt, és persze, alighogy belekezdett mondanivalójába, már bele is zavarodott, nem is tudta, tulajdonképpen mit akart mondani és hova akart kilyukadni, így gyorsan elköszönt a fiútól.

A hazafele tartó úton, egyre csak az járt a fejében, hogyan győzhetné meg anyját, apját, hogy valóban megvegyék neki azt a fránya mobilt a születésnapjára. Már teljesen vad gondolatok forogtak a fejében, arra gondolt, ki kéne mindennap csenni az aprópénzt anyja pénztárcájából, és lassanként összegyűjteni a mobilra valót, de tudta, ez egy nagyon lassú folyamat lenne, ráadásul észre is vennék, ha meg nem, akkor meg mit mond a végén, honnan volt a pénze. Különben is nem a pénz volt a probléma, nem mintha annyi pénzük lenne, hanem maga a mobil egy maga-korabeli lánynak, mint elv, a családjában nem volt elfogadható. Hazaérvén, anyját otthon találta. Azon tűnődött, vajon érdemes lenne-e vele megint beszélni. Végül úgy döntött, igen.

- Anyu, beszélhetnénk pár percet valamiről?

- Mi van szívem? Remélem nem megint a mobilról akarsz beszélgetni.

- De igen, anyu, kérlek hallgass meg.

- Niki, már többször megbeszéltük és tudod jól, apád is hajthatatlan, hát miért nem akarod megérteni, hogy az idén nem veszünk neked mobilt! Nem tudom felfogni, mi lehet az a nyugtalanság, ami ehhez a mobilötlethez köti a gondolataidat, éjjel, nappal, már komolyan mondom, nem tudom, mit csináljak veled!

- Anyu, nézd. . . többet ígérem, nem szólók róla, de most még egyszer hallgass meg. Megpróbálok őszinte lenni, de tudod, néha nagyon nehezemre esik neked mindent elmondani, hisz nem értetek meg! – itt majdnem könnybe lábadt a szeme, de erőt vett magán – Csak azt akarom neked elmondani, hogy a lányok az osztályban nem fogadnak be, kigúnyolnak a mobil miatt, és ez nekem nagyon fáj.

Lilike lelke megrendült. Ez elég komoly dolog, hát miféle világ ez a mai, hogyan fordulhat elő, hogy egy hülye státuszszimbólum miatt, egy 14 éves gyermeket kilökjenek társai maguk közül. Miféle csúnya agymosást folytatnak a reklámokkal, nap mint nap, észrevétlenül? Elhessegette magától társadalombíráló gondolatait, mert tudta, most nem azon kell elmélkedni, miért ilyen amilyen ez a világ, hanem meg kell oldania, ezt a napról napra idegesítőbbé váló, problémát.

- Niki szívem, hányszor elmondtuk, hogy azok a lányok, akiknek ez a fontos, nem komoly lányok, azokat nem a tanulás érdekli, hanem a csillogás, a flancolás! Hát most mondd meg nekem, egy tanuló lánynak ez kell legyen a fontos? Hogy van vagy nincs egy idióta mobiltelefonja? – kezdett felpörögni most az anya.

- De anyu – sírt most már a lány – tudom, hogy nem ez a fontos, de mondd igazán, mikor te fiatal lány voltál, nem volt semmi, amire ilyen nagyon vágytál volna?

- De igen volt, de nem mobil!

- De hát akkor nem is volt mobil! – zokogott most már elkeseredetten a lány.

Lilike hirtelen magába roskadt. Hát minden hiába, egyszerűen nem érti ez a lány, hogy miről van szó. Nem érti, hogy nem a külsőségek a fontosak, hanem az, ami belül, a szívünkben, a lelkünkben van. A pillanat töredéke alatt magába nézett, és rájött, valójában megérti gyermekét. Ő is vágyott annak idején egy kazetofonra, jaj, hogyan is vágyott rá, ma is érzi zsigereiben a melegséget, ami annak a kazetofonnak a gondolatára elfogta. Ahogy az elkeseredett sírásból a dacosba váltó lányát nézte, elhatározta, beszél a férjével. Nem volt meggyőződve arról, helyesen cselekszik, de ennek a dolognak véget kell vetni. Hadd győzzön most a lány.

Egy hónap múlva Niki megkapta a mobilt. Nem a legújabb modellt, nem is a legszebbet, de mobil volt, ráadásul ő maga választhatta ki. Vidáman kuncogott, ahogy a lányokkal apró megjegyzéseiket próbálták a tanárok orra alatt egymásnak átküldözgetni, kitéve magukat annak a veszélynek, hogy elkapják őket és elkobozzák a telefonjaikat. Igaziból nem szórakoztatta annyira a dolog, de amolyan kötelező rossznak érezte, szükségesnek ahhoz, hogy befogadják és elismerjék, amire nagyon vágyott.

Csak József nem látszott mozdulni.

Egyik délután megint összetalálkoztak a sarkon.

Niki nem állta meg és megkérdezte Józsefet, miért olyan hűvös vele mostanában.

- Tudod Niki, én azt hittem, te más vagy mint a többi lány. Nagyon tetszettél nekem, tetszett az, hogy komoly vagy és nem érdekelnek olyan haszontalanságok, mint az Évi fajtákat. De az utóbbi időben megváltoztál, és téged is csak az érdekel, milyen butaságokat tudtok egymással össze sms-zni az órák alatt. Ne haragudj, nem akarok én szántszándékkal hűvös lenni, de valahogy. . . hogy is mondjam, kicsit csalódtam benned. Nincs semmi baj, csak. . . ne haragudj. .

A lánynak leesett az álla a csodálkozástól. Beléfagyott a szó, nem tudott védekezni, úgy érezte, ilyen igazságtalanság nincs a világon. Hát őérte akart annyira vagány lenni, olyan akart lenni, mint a többiek, azt hitte, ahhoz hogy tetsszen, az a fontos, ne lógjon ki a sorból, ne legyen különleges, furcsa, más.

Következő reakciója a düh és az elkeseredés volt, ezek szárnyat adtak lábainak, ahogy hátat fordítva a fiúnak, szélsebesen hazafele robogott.

Otthon berohant a szobájába, becsapta az ajtót, levetette magát az ágyára és keserves sírásban tört ki.

Hirtelen megértette, miről is beszéltek a szülei hónapokon át. Csakhogy a felismerés, hogy az igazi értékekhez vezető út hosszú, sokszor magányos és csalódásokkal teli, nagyon tudott fájni.

Megjelent:
2004 április 20: Kaláka folyóirat, III évf. 4 szám